Halálpániktól a búcsúzásig

Kosztolányi Dezső műveit olvasva lépten-nyomon a halálba botlunk, kezdve legkorábbi írásaitól a kései költészetéig. „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilencéves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem akkor. Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és holt közt van, a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. És verseket kezdtem írni. Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.” Márai Sándor a halálfélelem költőjének nevezi Kosztolányit, merthogy költészetében jelen van a kisgyermek rettegése a sötétségtől, az egyedülléttől, a halált megszemélyesítő csuklyás alaktól, és ott van a felnőtt férfit foglalkoztató létkérdések sokasága is.

Kosztolányi halálhoz fűződő viszonyát a kettősség jellemezte: sokat írt róla, mégis nehezen szembesült vele, éppúgy, ahogyan a változással és az öregedéssel is. Amikor csak tehette, a halál természetét kutatta: temetőbe, hullaházakba és boncolásokra járt. Párizsi nászútján feleségét, Harmos Ilonát Baudelaire sírjához és a Szajna halottait őrző La Morgue-ba vitte, ahol kérésükre egymás után húzták ki a holttesteket őrző fiókokat. Lázasan próbálta megfejteni a halál misztikumát.

„Amitől ő félt, arról szinte sátáni vidámsággal tudott beszélni. Szenvedélyesen érdekelte mindaz, amitől félt, elsősorban a halál, s a halottak; verseiben a holtak, s a halál a legsűrűbben s makacsul visszatérő téma… Nem úgy félt a haláltól, hogy elkerülte. Úgy félt, hogy elébement, arcába nézett a halottnak, kíváncsi, naiv és groteszk mosolyával, mintha lezárt titkait fürkészné” – írta róla Török Sophie, Babits Mihály felesége.

A Hajnali részegség című híres versében ráeszmél a létezés magas rendű értelmére: az élet varázsa annak mulandóságából adódik. Ekkor még nem tudta, hogy súlyos rákbetegsége miatt élete végén jár. Ötvenegy éves korában ment el.

Ady Endre ott melengette magában a párizsi jósnő, Mme Thébes jóslatát, amely szerint „harmincéves korában vagy óriási sikere lesz, vagy megőrül”. A pénz és a szerelem mellett a halál volt Ady legjellegzetesebb költői motívuma. Ez a téma végigkísérte egész életét, „halálpánikban” élt, leveleiben nemegyszer arról az „egy évről” beszélt, „ami nekem legföljebb még hátra van”. A nyugtalan, önpusztító életmódtól (az alkoholtól, a veronáladagoktól, a napi ötven-hatvan szál cigarettától, a szifilisztől, az otthontalanságtól, a dep­ressziótól) és a kor politikai tényezőktől megviselt idegeit álmatlanság sújtotta, „sorvasztó, álmatlan éjjelek” gyötörték, mígnem hipochonderré is vált. Beteges gonddal tartotta számon „éjenti köhögé­seit”, „szíve halál-zörgéseit”, kis bajnál is mindjárt a legrosszabbra gondolt: hol tuberkulózisra, hol rákra. De mindenekelőtt az elmé-jéért aggódott, főleg a jósolt megőrüléstől félt. Szabó Dezső szavaival szólva: „mint gyászos özvegy a fátyolát”, úgy hordta „képzelt vagy igazi betegségeit”.

Így aztán idővel Adynak „rokonává”, „komájává”, „jó szomszédjává” vált a „Halál-úr”, akivel saját bevallása szerint „negédesen” és „sok hazug széppel, babonás okkal, állal” nagyon sokat „szórakozott”. Mindössze 42 éves koráig.

„Rák, ez a jó kezdőszó, noha nem rögtön hangzott el, nem hamar, bár azt nem gondolnám, hogy kerülték az orvosok a szót. Sőt, én voltam, aki derűsen rákérdeztem.” Így vezette be az olvasót a Kossuth-díjas író, Esterházy Péter a Hasnyálmirigynaplója első lapján új életébe. Majd a mondat teremtette csöndben beszélni kezd, aztán kedvetlenül elhallgat, napokra.

Mit lehet tenni, ha a test, amely addig mindenestül a munkát szolgálta, egyszerre az írás ellen fordul? Hogyan rögzíti napjait az író? Nem egyszerű történet. Ezzel a naplóval a 2016-ban, 66 éves korában elhunyt író megrendítően mély betekintést engedett a hétköznapjaiba, amelyeken meg kellett tanulnia a hasnyálmirigyrákkal együtt élni. Időnként kukkolónak érezhette magát az olvasó, annyira közel engedett bennünket az író a hétköznapi életéhez, és még a legelkeseredettebb napjain is megcsillant a stílusbravúr egy-egy odavetett szóban vagy mondatban. Az író hol a legválogatottabb káromkodással fejezte ki nemtetszését a kór miatt, hol bölcs derűvel szemlélte a helyzetét. „A rák nem külön van bennem. A rák én vagyok (…) Azt hiszem azonban, hogy ezt mondva kissé gazsulálok neki. Meg van fertőzve a gondolkodásom, tréfálkozhatnék.”

Az élete megváltozott, de nem hagyta, hogy teljesen maga alá gyűrje H, azaz Hasnyálka (így becézi többek között a saját részének tartott betegséget). Az utolsó naplóbejegyzésében, 2016. március 2., szerdán ezt írta: „Most már soha nem leszek egyedül. H. mindig velem. A mindiget javítom örökkére.”

Szeged poétája, Juhász Gyula után a XX. század egyik legérzelmesebb költői életműve maradt ránk. Számtalan csalódás érte párkapcsolatok terén, amit szorongása és depressziója jelentősen befolyásolt. Napokig nem evett és nem érdekelte semmi, sokszor az ágyból sem kelt ki, emellett alvászavar is gyötörte. Rendszeresen kezelték idegklinikákon; voltak idők, mikor javulás mutatkozott, de ezek csak átmeneti állapotnak bizonyultak.

Több öngyilkossági kísérletet is elkövetett. Magyar–latin szakos diplomáját több város gimnáziumában kamatoztatta, de sehol sem érezte jól magát, folyton továbbvándorolt. Felőrölte a magány, 1907-ben a Lánchídról a Dunába ugrani készült, amikor ifjúkori szerelme, Klima Ilona éppen arra tévedt, és jó hírt hozott: Szegeden megjelent az első verseskötete. A költő életkedve egy időre visszatért.

Az újabb önveszélyes kísérletre 1914-ben került sor: Pesten, a Nemzeti Szállóban mellbe lőtte magát. A Szent Rókus Kórházban ápolták az élet-halál között lebegő költőt, amikor a betegágyánál felkereste egy fiatal újságírónő: Eőrsi Júlia – aki aztán a titkára, menedzsere, élettársa, egyszersmind sorsának egyengetője lesz. Ám ez a szerelem sem lett a végső érzelmi kikötő, ahogy pár év múlva a szegedi színtársulat drámai hősnője, Zöldi Vilma sem.

Harmadjára sikerült: Juhász Gyula 1937-ben, 54 éves korában veronállal segítette halálba magát. A sírba magával vitte az ifjúkori, soha nem beteljesülő, viszonzatlan szerelmet, a nagyváradi „örök Anna” emlékét. Érdekes a sors: egy évre rá, hogy a költő elment, Sárvári Anna is véget vetett életének.

Mikor a Szegedi Klinika idegosztályán állt kezelés alatt, és sokat ücsörgött egymagában a kertben, szerencsétlen módon rálátott a szomszédos temetőre. Egyik utolsó, Temetés című versében említést is tesz róla: „Aranyosan és feketén döcög Szent Mihály lova őszi fák között (…) Csak egy gyerek s egy költő, két gyerek bámulja még tovább a szekeret.”