Pillanatok az örökkévalóságnak

Nem lehetett egyszerű fél évszázad fotóiból kiválasztani azokat, amelyek a kiállításon láthatók:

„Embert próbáló feladat volt a válogatás, hiszen ahány fotó, annyi emlék, annyi történet. A portrék megszületéséhez vagy idő kell, hogy feloldódjon az, akiről készül, vagy el kell kapni a pillanatot. Balázs Fecóval például hosszú órákon keresztül üldögéltünk és beszélgettünk a Budai Vár egyik kávézójában, míg egyszer csak beugrott az ötlet, hogy kimegyek és kívülről fotózom le a tükröződő portál mögött.

Karácsony Jánost viszont a hangszere nélkül, egy ellesett pillanatban örökítettem meg. Hegyi Barbara csodálatos mosolyát mindenképpen szerettem volna megmutatni ezen a kiállításon. Kányádi Sándort mélyen tiszteltem és csodáltam, mert ő volt az, aki minden iskolába elment, ahová hívták, és nemcsak a saját, hanem más költők verseit is szavalta a gyerekeknek. Azt mondta: nincs gyermekvers és felnőttvers – vers van. Erdélyben kezdődő barátságunk akkor is folytatódott, amikor kolozsvári lakását fel kellett adnia, és Budapestre költözött. 89 évet élt. A nagy­ga­lamb­falvi szülői ház szilváskertjében temettük el. A köl­­tők fejedelme a legegyszerűbb temetést rendelte el magának. Az ő lénye, élete, tartása, magatartása meghatározta további életünk lényeges pillanatait.”

Kaiser Ottó portréfotózással kezdte tanoncéveit szülővárosában, Pápán:

„Igazolványcsere zajlott a megyében, és ehhez alig két hónap alatt több mint tízezer képet készítettünk a mesteremmel. Egy ócska kétüteművel, egy csörgő-zörgő Trabanttal száguldoztunk faluról falura.”

Szóba kerülnek „igazi mesterei” is:

„Azt szoktam mondani, hogy két embertől tanultam fényképezni: egy zeneszerzőtől és egy táncos-koreográfustól. A Pres­sertől és a Köllő Miklóstól. Megszállottságuk és kreativitásuk meghatározta az én fotográfiai hozzáállásomat. Megértettem, ahhoz, hogy a világ dolgairól képet alkossak, nem a fényképezésről kell sokat tudni, hanem a világ dolgairól. Megértettem, hogy ha meg akarok tanulni fényképezni, akkor legkevésbé a gépemmel kell foglalkozni. Tanulni kell minden mást, amitől a képeknek tartásuk lesz, amitől remény van arra, hogy ezek a pillanatok tovább élnek, mint a naponta elkészített képek tömkelege. Ha leragadok a gépnél, két nap alatt a kukába kerülnek a képeim, pedig én azért ragadtam kamerát, hogy a világot megörökítsem, hogy bizonyos pillanatoknak hosszú életet adjak.”

Fotózott határainkon innen és túl kastélyokat, várakat, templomokat. Bemutatta a határainkon kívül élő magyar művészeket.

„A zene és a tánc, a színpad és a színház hosszú időn keresztül hozzátartozott a mindennap­jaimhoz. Valószínűleg ennek az időszaknak a »gyakorlatából« éltem, amikor a világ különböző pontjain határtalan alkotók műhelyeibe, otthonaikba kopogtattunk be feleségemmel. Egész ­Európát bejártuk, és egy-egy út alkalmával napi két-három alkotót látogattunk meg. Az volt az elképzelés, hogy mindenkit a saját környezetében örökítsünk meg, legyen az író, költő, festőművész, szobrász vagy bármilyen műfajban tevékenykedő szerző.”

Most megjelenő, saját életútját bemutató könyve születéséről így vall a fotográfus:

„Az arcok és a megélt történetek úgy rakódnak fel az ember koponyájába, mint konyha plafonjára a füst. Minden réteg eltakar egy másikat. Amikor már olyan vastag, hogy önsúlyától leszakad, akkor megszülethet egy könyv. Persze másfajta, mint amilyenre az ember valaha is gondolt volna. Mint például ez itt, amit a kezünkben tartunk.”