A sorssal nem lehet tréfálni

„Megtalálta a napútszíneket: világító sárgát, lángoló pirosat, fájdalmas rózsaszínt, borzongató kéket. Csontváry Kosztka Tivadar birodalmában tombol a napfény. Taormina romjain lángol-világít az ég a lemenő napfény sugaraitól. Baalbek Naptemplomának hat hatalmas oszlopa napként ragyog” – ezekkel a mondatokkal magyarázta Szigethy Gábor művészeti író (aki szintén jelen lesz a konferencián) a festő önéletrajzi kötetének előszavában azt, hogy miért is annyira kedvelt Csontváry. Művei csodálatos színvilága és a különleges fényhatások lenyűgözőek.

Csontváry életéről és a Szépművészeti Múzeum mintegy negyven művet felvonultató idei tárlatáról korábban már írtunk lapunkban, így tisztelegve a magyar festészet egyik legeredetibb alkotója előtt. Gácsi patikusi munkájával megteremtette a biztos anyagi hátteret, majd másfél évtized után elindult, hogy beváltsa „látomását”: a világ legnagyobb napútfestője legyen, nagyobb Raffaelnél. Élete utazásokkal telt, mindenütt a motívumot, a fényeket kereste, hogy elérhesse a világ ábrázolásának teljességét. Saját szavai szerint a napszíneket kutatta, végigkísérte a nap útját hajnaltól alkonyatig, gyűjtötte a színfokozatokat. A színskála minden színe szerepel festményein, mindegyiken másik játssza a főszerepet. A taorminai görög színház romjait a világ legszínesebb napútfestményének, míg a Baalbeket a világ legnagyobb napútmotívu-mának nevezte. Képein a színek arányosan kikevertek, gyakran úgy érzi a néző, hogy maga a festmény a fényforrás.

Csontváry nem illeszthető bele egyetlen művészeti irányzatba sem, de talán éppen ezért is olyan vonzó. Festészetéért sokan lelkesednek, a múzeumi programokra pillanatok alatt elfogynak a jegyek, kiállítása legalább annyi nézőt vonz, mint a világhírű külföldi mestereké.

Csontváry művészete a II. világháború után kezdett ismertté válni, 1949-ben a Külügyminisztérium francia meghívásra a követségen állította ki öt nagyméretű alkotását, amelyeket Picasso és Chagall is megnézett. Ekkor hangzott el Picassótól a híressé vált kijelentés: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt a századunknak.”