Tarna-parti történetek

Valló László kollégánk több mint harminc éven át volt a Szabad Föld szerkesztője. Kertészmérnökként lett kitűnő újságíró, akinek a sokoldalúságát cikkei mellett a könyvei is bizonyítják. A metszés ábécéje – melyet Czáka Saroltával írtak – tizennégy kiadást ért meg, sikert arattak a Szabad Föld Könyvtár sorozatban megjelent kötetei, nem is beszélve A kis­kertészről, amely gyermekkönyv és szakkönyv egyben. S harminchét évvel ezelőtt Emlékké válok magam is… címmel ő írta az első életrajzi művet Fekete Istvánról.

Három éve, hogy lapunktól – túl a hetvenen – nyugdíjba ment végleg, de az írást szerencsére nem hagyta abba. Írt azóta drámát, most éppen egy regényen dolgozik, s kezünkben tarthatjuk frissen megjelent kötetét A kemence melegénél címmel. Gyermekkora emlékeit idézi föl a könyv elbeszéléseiben, melyekhez Budai Tibor készített re­mek illusztrációkat.
A kiadó, az Oltalom Alapítvány képviseletében Reisinger János irodalomtörténész Rónay Györgyöt idézve méltatja a Tarna menti, jászdózsai élményeket elénk táró történeteket: „Mert valóban, tehet-e többet az ember, mint gyermek lesz a gyermekekkel, / s estéjét, amit már közel érez, visszaköti eredetéhez.” A szerző pedig bevezető soraiban e szavakkal nyújtja át nekünk könyvét: „Számomra megnyugvás, menedék ez az emlékezés ebben az alapjaiban mássá lett, megrendült világban, s így: megnyugvásul, menedékül ajánlom az Olvasónak is.”

Fájdalom, szépség, szeretet – ta­lán e szavakkal jellemezhető leginkább a 125 oldalas könyv tizennyolc elbeszélése (három ezek kö­zül nem Jászdózsán játszódik, és szereplői is mások, de témájuk és mondanivalójuk oda köti őket). A fájdalom abból adódik, hogy a kis Laci annak idején nem önként és pusztán lelkesedésből, hanem a szülei helyzete miatt került Budapestről Jászdózsára évekre a nagyszüleihez, ahol nagy szeretettel fogadták, de a hiány mindig vele maradt. Ahhoz pedig bizonyosan az ötvenes években sok gonddal küszködő falu, az ott élők embersége kellett, hogy ennek a világnak a szépsége és természeti, érzelmi gazdagsága áthassa egy gyermek szívét, s ebből több mint hatvan esztendő után ilyen kötet szülessen. Különösen magával ragadó a Viharban, az 1956 őszén játszódó Röplapok az égből vagy a Tíz deka kristálycukor című történet, amely egy karácsonyi ajándékozás emlékeit eleveníti föl.

Valló László könyve erősíti lelkünket advent idején. Vele együtt mi is ott ülünk a kemencénél, emlékezünk „öregapámra és nagyszülémre” meg Gyurira, Jóstira, Bandira, a barátokra, Margit nénire és Gyura bácsira, a kedves, öreg szomszédokra. S egyszer mi is elmegyünk, mint ők, és „hulló leveleivel lépteink nyomát is betemeti majd a múló idő” – írja Epilógusában a szerző. Könyve végén mégis úgy érezzük: nem élt hiába, akinek emlékét őrzi a megtartó szeretet.