Véget ért az őrjárat

Nyelvünket – nem csak a nemzeti elfogultság mondatta vele – a világ egyik legszebb hangzású nyelvének tartotta, és élete végéig fáradhatatlanul őrködött anyanyelvünk művelése felett. A Szabad Földben két évtizeden keresztül tartott Anyanyelvi őrjáratot, rovatában hétről hétre szelíd humorral okított, és mutatott rá a hibákra, bakikra.

Minden úgy kezdődött, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára vették fel magyar–történelem szakra, ahol 1954-ben szerzett diplomát, majd érdeklődése fokozatosan a nyelvtudomány felé fordult, 1960-ban szerezte meg a nyelvtudományok ­kandidátusa címet. A Magyar Tu­­do­­mányos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársaként kezdett el dolgozni, később az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar magyar nyelvi tanszékének vezetője lett. 1992-ben az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának társelnökévé választották.

A Szabad Földön kívül több szakfolyóiratnál: a Magyar Nyelvőrnél, az Édes Anyanyelvünknél, az Élet és Tudománynál is dolgozott. Országszerte ismertté a magyar nyelv hagyományaival, illetve annak ápolásával kapcsolatos televíziós műsorai (a Családi félkör, A nyelv világa, a Szójáték klub, a Szabálytalan nyelvtanóra, az Álljunk meg egy szóra!, a Gyöngyök, az Anyanyelvi szószóló) tették.

Az Anyanyelvápolók Szövetségének tiszteletbeli elnöke olyan népszerűségre tett szert, hogy neve az Irigy Hónaljmirigy egyik dalszövegében is szerepel. Grétsy tanár úr humoráról is nevezetessé vált, 80 évesen megírta nyelvi játékaink nagykönyvét, s mindig kapható volt arra, hogy versekkel, rímekkel bűvészkedjen. Olvasóink közül sokan rögtön az ő rovatánál ütötték fel az újságot két évtizeden át, mert fúrta az oldalukat, mondjuk, az, honnan származik a hupikék vagy a jajvörös szó. Tőle azt is megtudhattuk: nemcsak olyan szavunk van, hogy tevegel, hanem olyan is, hogy elefántogol.

Korára hivatkozva 2015-ben, 83 évesen köszönt el a Szabad Föld olvasóitól. Búcsúzóul arra kértük: árulja el, mitől ilyen derűs egy rosszkedvű világban. „Csakugyan a derűs életszemlélet, életérzés irányelveit képviselem, s ezek fontosságát hirdetem családtagjaim, olvasóim és mindenki számára. A derűs ember boldogabban él, mint akinek fejében örökösen vészjósló, komor gondolatok kavarognak, s figyelme a jelen és a jövő megítélésében is szinte mindig csak a már meglévő, valamint a bekövetkezendőnek, elkerülhetetlennek vélt bajok, sérelmek, bosszúságok körül forog. Én ellenben, elfogadva azt a tényt, hogy éveim számának és egészségi állapotomnak »köszönhetően« már nem tudok futkosni, hegyre mászni, voltaképpen jól érzem magamat. Írogatok, olvasgatok, szerkesztgetek, s egyre több időt szánok ifjúkoromban versenyszerűen is űzött hobbim, a sakkozás nyújtotta örömök élvezetére. Remek sakkautomatámmal nagy küzdelmeket vívok, s eközben néha még sikerélményeim is vannak. Ezek a sikerélmények majdnem ugyanolyan kedvesek számomra, mint azok a visszajelzések, amelyeket egykori vagy akár mai olvasóimtól, hallgatóimtól, ismerőseimtől még mostanában is kapok…”

Fáradhatatlan anyanyelvi őrjárata most fejeződött be. Pedig mennyire ránk férne – az okítása és a lénye is.