Szárnyak közt rózsa

Szó se róla, szép, hosszú neve van. Bemutatkozás után rögtön magyarázza is: Pék a férje, Fejes az apja, Marsinszki az anyja vezetéknevére utal, az Ágnes pedig édesapja javaslata volt, amit büszkén visel. Verseit Lornagnes Marsként, regényét Marsinszki Ágnesként jegyzi. A jászberényi főiskolán szerzett diplomát, könyvtár–művelődésszervező szakon. Pályáját szülővárosában, a Nógrád vármegyei Bátonyterenyén kezdte az iskolai könyvtárban, egy ideig a művelődési központot is vezette. Azután 2020 őszén, vállalva az ingázást, a pásztói könyvtár munkatársa lett. Minden körülményt egybevetve ki­­jelenti: „Szerelemből dolgozom!”

– Egy ideig a kisterenyei kastélykerti könyvtárban is szolgáltam az olvasókat – kezdi életmeséjét Ágnes. – Mivel közel volt a kastély, alkalmasint tárlatvezetést kellett tartanom az oda betérőknek. Akkoriban ez az épület adott otthont id. Szabó István Kossuth-díjas szobrászművész állandó kiállításának, így róla is meséltem. Gyerekkoromban személyesen is találkoztam ­Pista bácsival, aki a környékbeli Benczúrfalván élt, még cimbalmozni is hallottam őt. A látogatók minden részletről hallani akartak a kastélylakókkal kapcsolatosan is, így sodródtam az árral, az ő kíváncsiságuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy minél mélyebbre ássam magam a témában.

Mielőtt tovább haladnánk a regényírásig vezető úton, maradjunk egy kicsit főhősünk gyerekkoránál. Már akkor imádta a könyveket, különösen a mesék voltak nagy hatással rá. Állandóan koronás, palástos királykisasszonyokat rajzolt, karácsonyra, születésnapra pedig egyértelműen könyvet kért ajándékba. Amióta megismerte a betűket, attól kezdve szabad ideje legtöbb részét olvasással tölti, szinte mindenevő. Legnagyobb kedvence Mikszáth Kál­­mán. Nem véletlen tehát, hogy Ágnes a könyvtárosi pályát választotta.

– Édesapám kiskoromban gyakran elvitt a kisterenyei kastélykertbe, volt ott játszótér, lánchinta, csúszda, forgó. Amint beléptünk a hatalmas kapun, szemközt feltűnt a Gyürky–Solymossy-kastély impozáns, országosan is egyedülálló épülete. A 13 hektáros angolpark, régebben telis-tele rikoltozó pávákkal, üde színfoltja volt a helynek. A hajdani gimnazista lányok megannyi romantikus randevúról tudnának mesélni, és sokak emléke­zetében máig él a majálisok han­­gulata, a palóc világtalálkozó megrendezése is. Az 1980-as években még filmet is forgattak itt. Az idők során minden megváltozott, és az enyészet kezdte birtokba venni az épületeket. De jó hír, hogy mostanra felújították és tartalommal töltötték meg a gazdatiszti lakást, a cselédházakat és a lovardát. A helynek ma is különös hangulata van. Sosem gondoltam, hogy egyszer én leszek az, aki a losonczi Gyürky famíliáról ír egy családregényt. Pedig így történt. A kézirat elkészült, már csak kiadó kellene.

A könyvtáros-írónő alapos kutatómunkát végzett, adatokat, sztorikat gyűjtött, sőt, családjával bejárta azokat a szlovákiai és hazai helyszíneket, amelyekhez szereplőinek valamilyen kötődésük volt. Egyre izgalmasabbá váltak a históriák a két feleségétől özvegyült Gyürky Pál Nógrád vármegyei főispánról, lányairól, valamint a nemesi főágat továbbvivő fiáról, Ábrahámról, majd az ő fia, Viktor a Solymossy családhoz való benősülése révén a báró Solymossyakról. Aztán 1945-öt követően az események kedvezőtlen fordulatot vettek, melyek a család további sorsát is befolyásolták…

Ezeket a történeteket a helyiek is érdeklődéssel fogadták, mert nem sokat tudtak róluk, legfeljebb hallottak ezt-azt az idős emberektől. Arra azonban most derült fény, hogy Gyürky Ábrahám elvált felesége, Orczy Sarolta élete teli volt tragédiával: utolsó éveiben, 1911-ben bekövetkezett haláláig tébolyultan tengődött a kisterenyei kastély falai között, amíg régebben korának ünnepelt alakja volt, aki a legszebben táncolta a csárdást. A későbbiekben Solymossy Jenő lakott ott, pedigrés lovakat tenyészett, a parkban ellipszis alakú ügetőpályát alakított ki, kocsiszínnel, lovardával, ahol márványjászolból ettek a lovai.

– Számomra mi sem volt természetesebb, hogy több mint kétszáz év távlatából visszatekintve megírom a családok történetét, hogyan is éltek ők valójában. A címe Szárnyak közt rózsa, ami a losonczi Gyürky család nemesi címerére utal. A kétrészes, 38 fejezetből álló regény terjedelme meghaladja az 500 oldalt, aminek csupán kis része fikció. A családhoz való valamilyen szintű kötődés révén a könyvben megjelenik Lavotta János, a híres hegedűvirtuóz, aki szívesen időzött Gyürky Pálnál, és zené­jével szórakoztatta a ház lakóit, vendégeit. Madách Imre annak apropóján kerül képbe, hogy az egyik Gyürky lánynak, Amáliának hódolt és hozzá írt verset, ő azonban kikosarazta a költőt, más karjaiban találta meg a szerelmet. És egy színielőadás erejéig feltűnik Egressy Gábor, Egressy Béni zeneszerző testvére, Petőfi Sándor barátja is.

Ágnes elárulja, hogy régebben verseket írt, csak a fióknak, de néhány éve ismét rákapott az ízére. Szerelmes témájú és lázadó hangvételű költemények kerülnek ki a kezéből, közülük több antológiákban látott napvilágot. Kedveli a haiku műfaját is, amikor patikamérlegen kimért szavakkal fejezheti ki mondanivalóját. A novellák sem maradnak ki a repertoárjából, pályázatokra küldött belőlük, meg is jelentek.

– Hogy volt-e családunkban íróember? – kérdez vissza beszélgetőpartnerem. – Anyai ágon érintett rokonom, Koós-Hutás Gergely író-festőművész Tihanyban élt és alkotott, neki jelentek meg könyvei, köztük a Végzet hatalma, a Béres fia, az Örökség. Hiszem, hogy könyvekből sohasem elég, el is kezdtem egy újabb regényen dolgozni. Kisterenye szülötte, Abonyi Lajos népszínműíró, aki zsarolyáni Márton Ferenc néven látta meg a napvilágot 1833 januárjában, a terenyei kendergáti majorban, ahol apja Gyürky Pál jószág- és jogi igazgatója volt. Még gyermekéveiben elkerült innen, a későbbiekben Abonyban élt. Szeretem írni, mert főhősömnek fordulatokban gazdag életútja volt. Egyébként sosem tudok tétlenül ülni, így például az 1700-as évekig visszamenően elké­szítettem már mindkét ági családfánkat. 
Ágnes a közművelődés területén végzett kiemelkedő értékteremtő munkájáért nemrég elismerő oklevelet vehetett át Pásztó polgármesterétől. Azt mondja, egy lábbal mindig a múltban jár, és egy kicsit a föld felett. De ezt csak így lehet.