Kegyetlen szeretet

A tunéziai Kaouther Ben Hania az első arab rendezőnő, akinek immár a második filmjét jelölték Oscar-díjra. A férfi, aki vásárra vitte a bőrét című drámája volt az első 2021-ben, a Négy nővér című dokumentumfilmje pedig az idei jelöltek közt a március 10-i díjkiosztó gála előtt kategóriájában ott van a legjobb ötben. A filmet láthatták a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál nézői – ahol fődíjat nyert –, s most a fővárosban és vidéken is játsszák.

Miért érdekes számunkra egy tunéziai dokumentumfilm, amely egy anyáról és négy lányáról szól? Bármily meglepő, hazánk és a 11,5 millió lakosú észak-afrikai ország között vannak hasonlóságok. Jómagam az 1990-es évek végén ott járva szinte otthon éreztem magam a tunéziai szikes pusztákon – mert ilyenek is léteznek, és nem csak tengerpart meg Szahara –, s mindenütt megfogott a vendégszeretet. Ez a kedvesség árad a Négy nővér szereplőiből is, pedig amit elmesélnek, az nem sok vidámságra ad okot.

Olfa Hamrouni nevét, akinek a családjáról szól ez a film, 2016-ban ismerhette meg a világ, amikor a nyilvánosság előtt elpanaszolta a két idősebb lánya elvesztését. Ghofrane, aki 1998-ban, és Rahma, aki 1999-ben született, 2015-ben elmenekült otthonról, és az Iszlám Állam szolgálatába állt. Eya, aki Rahma után négy évvel, és Tayssir, aki legkisebbként 2005-ben jött világra, nevelőintézetbe került, mert anyjuk attól félt, hogy elrabolják őket.

A két idősebb lányt, akik most egy líbiai börtönben tizenhat éves büntetésüket töltik – egyikük a férje halála után a nyolcéves kislányát neveli a zárkában –, talán soha nem látják viszont. Őket két kitűnő színésznő alakítja a filmben, akik a hónapokon át tartó forgatás során igazi testvérré válnak. Olfának, az anyának is van egy „dublőre”, aki akkor lép színre, amikor ő már érzelmileg nem bírja a felidézett régi jeleneteket. Mert azokban kegyetlen dolgok jönnek elő.

Olfának az életében kevés öröme telt: erőszakkal adták férjhez, aztán el is váltak, szerelme pedig – mint kiderült, egy gyilkos, aki a börtönből a 2011-es, „jázminos” forradalom idején szabadult – négy lányát is megrontotta. Olfa pedig dolgozott, hogy családjának enni tudjon adni – ami nem mindig sikerült –, s arra, hogy a lányaira figyeljen, már nem jutott ereje. Ütött hát „puszta szeretetből”, mert így egyszerűbb volt, s ezt diktálta a hagyomány.

A rendezőnek és a színésztársaknak a filmben sikerül önmagával szembesíteni őt. Nincsenek nagy ígérgetések, de érezhetjük, elkezdődött valami. Eya és Tayssir pedig talán még meg tud bocsátani annak, aki nekik életet adott…