Pokoljárás Erdélyben

Az „erdélyi Loire”, azaz Maros-völgy csodálatos tájain található a gernyeszegi különleges barokk kastély. A csaknem fél évezredig Teleki-tulajdonban lévő Gernye­szegen született többek között a marosvásárhelyi Teleki Tékát megalapító Teleki Sámuel gróf, de itt látta meg a napvilágot a tragikus sorsú miniszterelnök, Bethlen István is.

A kastélykertben áll egy hatalmas Ginkgo biloba-fa. A páfrányfenyőkről köztudott, hogy nagy túlélők. A Teleki-park fája is túlélte a kommunizmus pusztításait. Abban a korszakban, amikor mindent tönkretettek, megsemmisítettek, ami a nemességhez köthető volt: az emberektől a kastélyon, berendezésen és kultúrkincsen át bizony egészen a növényzetig.

Az 1949 márciusában elűzött Telekiek az ősszel lehulló, földet aranyszőnyegként beborító páfrányfenyőlevelek fájóan szép emlékét őrizték a szívükben, erre utal Margittai Gábor és Major Anita dokumentumfilmjének a főcíme. Az egyedülálló kordokumentum, valamint a vetítést követő pódiumbeszélgetés – a film főszereplőivel, gróf Teleki Juliannával és gróf Teleki Kálmánnal – bemutatja az erdélyi arisztokrácia sorsát.

Az egyik leghíresebb magyar történelmi családnak, a Telekieknek a hanyatlása a Tria­nont követő 1921-es földreformmal kezdődött, amikor a földbirtokosok egyetlen településen tarthatták meg földjeiket. „Nagyapám kénytelen volt lemondani uzdiszentpéteri ezer hold szántójáról, hogy megtarthassa a gernyeszegi kastélyhoz tartozó uradalom 300 hold szántóját. Később édesapám, Mihály vette át a birtok vezetését: hangyaszorgalommal és nagy szakértelemmel gazdálkodott, hogy ekkora birtokvesztés mellett is fenntarthassa a kastélyokat” – magyarázta Teleki Kálmán, aki kétévesen élte át, hogy 1949. március 2-ról 3-ra virradó éjszaka szüleivel és testvéreivel elhurcolták a kastélyból Marosvásárhelyre, egy dohos 25 négyzetméteres szuterénlakásba. Ezen a kijelölt kényszerlakhelyen kellett meghúzód­niuk, nagy szegénységben.

Gernyeszeg utolsó urát, gróf Teleki Mihályt rövid időre a Duna-csatorna építésére vezényelték, majd nyugdíjazásáig az ezüstróka-tenyészeten dolgozott kocsisként. A városi vágóhídról szekéren szállította a döghúst a rókatenyészetre. „Amikor hazajött, lavórban megmosakodott, szépen felöltözött és elment beszélgetni; nagyon szerette az embereket” – emlékezik Julianna lánya. Édesanyja, Tisza Aimée a négy gyermeket nevelte, emellett az iskoláztatásuk költségeinek előteremtésére idegen nyelveket tanított. „Sokat köszönhetünk néhány jószívű embernek. Az egyik hatgyermekes szomszédunk megengedte, hogy hetente egyszer használhassuk a fürdőszobájukat. Egy családi barátunk pedig örökbe fogadta és a nevére vette Kálmán öcsémet, hogy egyetemre járhasson – a Teleki névvel ugyanis ezt nem tehette meg.”

Így sem hagyták őket békén, állandó zaklatás és ellenőrzés volt az osztályrészük. A négy gyermek közül Erzsébetet koholt vádak alapján 1957-ben 15 év börtönre ítélték, és csak a politikai foglyok 1964-es amnesztiájával szabadult. Juliannát kirúgták oktatói állásából. Bátyjukat, Mihályt korán elvesztették.

„Édesanyám 1949 után soha többet nem ment Gernyeszegre, édesapám kijárt a kriptához – meséli Kálmán. – Szinte állandóan terítéken volt a kivándorlás gondolata is, de a szüleimben nem volt elég erős a késztetés. Aztán mi, fiatalabbak mégis kiszivárogtunk, és végül édesanyám a Nyugaton maradás mellett döntött. Édesapám – bár biztos nem volt neki könnyű, de – elfogadta a kemény Tisza lány felesége elhatározását, és követte.

Gróf Teleki Mihály 1984-től élt gyermekei­vel Nyugaton – olyan négy évet, amelynek során újra boldog lehetett. Az Aranyszőnyeg című dokumentumfilm gerincét képezi Teleki Mihály 1987-ben, néhány hónappal halála előtt rögzített életútinterjúja – megható a grófnak a tragikus sorsán felülemelkedő eleganciája és páratlan humora.

De mi történt a gernyeszegi Teleki-kastéllyal? Szerencsére 1950-ben állami feladatkört kapott: gyermekotthon és tüdőszanatórium lett, így nem érte olyan mérvű pusztítás, mint az erdélyi kastélyok többségét. A Bel­giumba nősült és részben visszatelepült Teleki Kálmán és családja visszaigényelte a kommunizmus idején államosított épületet. Öt év pereskedés után, 2006-ban szolgáltatták vissza, de csak 2011-ben költözött ki onnan a tuberkulózis által veszélyeztetett gyermekek otthona, így a Teleki család csak ezt követően vehette birtokba.

Teleki Kálmán gróf a feleségével, az ugyancsak nemesi származású Földváry Nicole-lal napjainkban komoly erőfeszítéseket tesz, hogy visszaadja az épület régi pompáját. Csakhogy a kastélyhoz már nem járt szántóföld, csak némi legelő és egy olyan erdőrész, ami miatt perben állnak a román állammal, ugyanis az állami erdészet visszaköveteli tőlük az „indokolatlanul” átadott birtokrészt…

A román joggyakorlatban éppen a fordítottját érvényesítik: a kastélyhoz nem adták vissza a fenntartáshoz szükséges birtokokat, így bizonytalanítva el a jogos tulajdonos örökösöket.

A házaspár és a mögöttük álló családi egyesület azonban nem tágít. A családtagok anyagi támogatásával a 22 szobából álló kastély egy részét rögtönzött múzeumnak rendezték be. A pandémia előtt pedig tartottak itt lakodalmakat, koncerteket, kiállításokat, a kertben pedig zenei fesztivált, aztán elapadtak a források. Ám úgy tűnik, hogy a kastély sorsán éppen a Covid-járvány „lendített”: nemrég a Hívogató Románia turisztikai program keretében olyan pályázati összeghez jutottak, amely lehetővé teszi, hogy a Teleki-kastély jelentős részét felújítsák. Így a rekonstrukciót követően múzeumként, kulturális és rendezvényközpontként üzemelhet majd a hatalmas épület.

„Egy dolog biztos: nem akarjuk eladni – mondja gróf Teleki Julianna. – Tudjuk, hogy ebből nem fogunk meggazdagodni, de itt nincsenek észérvek, csak érzelmek.”