Több ez, mint magántörténelem

Vastag könyv, pár oldal híján ötszáz oldal. Azt mondhatom: érdemes volt társul szegődnöm az Apakönyv két főszereplőjéhez – akiket magam is ismertem és ismerek –, hiszen életútjuk és munkásságuk sok olyan részlete feltárult előttem, melyekről eddig nem tudtam. Mindketten kecskemétiként szereztek országos hírnevet, amire a hírös város olvasói joggal büszkék, és talán még nagyobb kíváncsisággal merülnek el a visszaemlékezésekben, találva megannyi közös ismerőst, történetet, eseményt és élményt.

Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész, animációsfilm-rendező, író az édesapjának, Orosz László tanárnak, irodalomtudósnak állít emléket lebilincselő stílusban. Maga a kötet szerkezete is különleges: valójában párhuzamos életrajz, apa és fia privát és szakmai útját követi végig. A történetmesélés felütéseit a legendás kecskeméti pedagógus emlékiratai és többkötetnyi naplójegyzetei adják, amiket nem sokkal halála után talált meg a szerző és húga. Az íróasztalfiókok mélyéről előkerült levelek, a hajdani tanítványok, ismerősök elbeszélései, valamint az archívumok dokumentumai is segítették a leírtak hitelesítését. A tekintélyes mennyiségű anyag szerkesztett változata 2020 novembere és 2022 januárja között a Forrás folyóiratban jelent meg tizenhárom részben, majd a Katona József Könyvtár felkérésére könyv született belőle, ők lettek a kiadók is.

Ez a könyv túlmutat a magántörténelmen. Érintettség révén kirajzolódik például az Eötvös Collegium históriája, a vidéki értelmiségiek élete, és az is, miként törhetnek keresztbe egy sikeresnek induló irodalmár­pályát az 1956-os forradalom utáni igaztalan meghurcoltatások. Orosz Lászlót nyolc hónapig tartották előzetes letartóztatásban koholt vádak alapján, államellenes szervezkedés kezdeményezése (izgatás) miatt, felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték és három évre megfosztották a katedrától.

Az is sok tanulsággal szolgál, hogy ezt köve­tően miként próbálta a rendszer és apparátusa ellehetetleníteni egy vidéki tanár-irodalomtudós érvényesülését, valamint milyen nehezen lehetett elviselni a besúgói légkört. Orosz István elolvashatta az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött, édesapjával kapcsolatos iratokat – ami önmagában is kemény szembenézés lehetett.

Az apa feljegyzéseihez fűzött személyes kommentárok tág teret kínálnak a mondandóhoz, így a grafikusművész szerteágazó, sikeres és kalandos művészi pályájának állomásait is követhetjük kecskeméti diákéveitől a Tovarisi konyec-plakáton át napjainkig. Egy ilyen „apakönyv” tökéletesen alkalmas az apával való viszony értelmezésére, ami ez esetben maradéktalanul megtörtént.

Egy dilemma nyitva maradt: a szerző megírta a művét, de hogy gyerekei, unokái kezükbe veszik-e majd, azt csak remélni tudja. De így volt ezzel az apja is, amikor ezt írta memoárjában: „Gyerme­keimet, unokáimat érdekelni fogja? Én szívesen olvasnám apám, nagyapám naplójegyzeteit.”