Buborékban beszélők

A hatvanas-hetvenes években járunk, sokak szerint a hazai képregényvilág virágkorában. Abban az időben számtalan újság, heti- és havilap, folyóirat közölt izgalmasabbnál izgalmasabb képregényeket, de megjelentek a képregényfüzetek is. S hogy milyen sikerrel? Önálló füzetben először a Majmok bolygója című híres filmhez adták ki a Zórád Ernő által megrajzolt füzetet – most tessék megkapaszkodni: 300 ezer példányban!

Mindezt a magyar képregény történetének avatott kutatójától, a Korcsmáros Pál-díjjal kitüntetett, nyíregyházi Kertész Sándortól tudjuk, akinek nemrég jelent meg e témakörben a hatodik könyve. A nagyszerűen szerkesztett, elegánsan kivitelezett Buborékban beszélők című kötet a magyar képregény 150 évét mutatja be, bőséges képanyaggal illusztrálva.

Az első igazi képregények a XIX–XX. szá­­zad fordulóján Amerikában jelentek meg, de sokak szerint sokkal, de sokkal régebbiek a gyökerei. Mint ahogy a szerző mondja, a képes történelemmesélés egyidős az emberiséggel. Hol kőbe vésték egy uralkodó hőstetteit, mint a Rómában ma is álló Traianus császár oszlopán, hol vászonra hímezték, mint a híres bayeux-i falikárpiton, amelyen a normannok 1066-os angliai megszállását mesélik el. De például a középkori ikonok vagy a magyar templomok falfestménysorozatai is bibliai eseményeket mutatnak be az olvasni nem vagy alig tudó híveknek.

A képregények elválaszthatatlanok az élclapoktól. Nálunk az első élclapot Dongó címmel Lauka Gusztáv jelentette meg 1848-ban, de hamarosan megszűnt, mert jött a szabadságharc, és a szerző beállt honvédnak. Tíz évvel később Jókai Mór jelentkezett a Kakas és a Nagy Tükör című „humoristikus” folyóirattal. Nem sokkal később megjelent az Üstökös, amit már Jankó János rajzolt, a hazai képregények egyik legjelesebb alkotója. A Tótkomlóson született művész nemcsak kiváló rajzoló, de jó festő is volt, aki Münchenbe készült pallérozni magát, de pénze nem volt, beállt hát újságrajzolónak. Itt fedezte fel Jókai az Üstökös számára.

A magyar sajtópiacon nemcsak az élclapok jelentették az újdonságot, hanem az 1870-től megjelenő gyermeklapok is, amelyekben fokozatosan teret nyertek a képregények is. A múlt század első felében igen fontos szerepe volt ebben a Benedek Elek szerkesztette Jó Pajtásnak, az Én Újságomnak, majd a Tündérvásárnak, ahol először közöltek szóbuborékos képregényt Pajkos Palkó címmel. A gyermek- és élclapok sikerein felbuzdulva a napi- és hetilapok is egyre több rajzos történetet kezdtek kiadni, és egyre több újság indított gyermekrovatot.

Aztán jött a világháború, s jöttek a szovjetek, és a moszkvai Krokodil című lap mintájára megjelent a Ludas Matyi, ami évtizedeken át uralta a terepet. Fontos szerepe volt azonban a Szabad Földnek is, a Szemes István rajzolta Mokány Miska-történetek hosszú időn át örvendtek országos népszerűségnek. És akkor még nem is beszéltünk a legendás Fülesről, ami hetente 800 ezer példányban jelent meg, és mások mellett olyan neves alkotók rajzolták, mint a már emlegetett Korcsmáros Pál, Endrődi István vagy a legendás Zórád Ernő, akinek képregényes illusztrációi mellett pompás lovas-, huszár-, betyárfestményei, városképei is készültek. (E sorok írója egyébként Korcsmáros Pálért rajongott elsősorban, aki többek között Rejtő Jenő felejthetetlen hőseinek, Piszkos Frednek, Fülig Jimmynek, Csülöknek, Senki Alfonznak is arcot adott.)

A rendszerváltással egy időben nagyot fordult a világ a képregényekkel is, egyre inkább visszaszorult a műfaj, átvették szerepét a videóklipek, a számítógépes játékok. A képregényfogyasztók legújabb generációja ráadásul a magazinok, füzetek helyett már a világhálón, a mobiltelefonon olvassák a képes történeteket. Ők az úgynevezett Pókember-generáció tagjai, akik annak idején az akkor újdonságnak számító Pókember-történeteken nőttek fel.

Kertész Sándor bizakodó, szerinte a magyar képregény újból magára talál. Rendelkezünk tanult, nemzetközi tapasztalatokkal is bíró rajzolókkal, és a rajongók száma is növekszik. Remélhetőleg előbb-utóbb a finanszírozás is megoldódik, és nyereségessé válik a hazai képregénykiadás.