Együtt, mégis magányosan

„Légrádi Gergely könyve korunk egyre növekvő létérzéseinek, a szeretetéhségnek és a magányosság érzetének megérintő, erős és fájdalmas krónikája.” Ha Radnóti Zsuzsa, napjaink „csúcsdramaturgja” így ajánl egy kötetet, arra mindenképpen érdemes odafigyelni. A rendkívül sokoldalú és termékeny szerző (ügyvéd, író, az eSzínház vezetője és nem utolsósorban háromgyermekes családapa) új regénye, a Falaink betekintést enged egy csonka család történetébe. A „kétszólamú” kötetben az egyedülálló anya és kisiskolás fia monológjain keresztül kerekedik ki a történet: egy betegséggel küzdő (ADHD-s tüneteket mutató) kisfiút hogyan hagyott magára az apja; az anyja milyen érzésekkel küzd azóta; milyen nehezen értik meg egymást? Puzzle-szerűen derülnek ki a traumák, a vágyak, a miértek és a semmiségnek tűnő részletek.

Szívszorító olvasni, hogy a gyerek jobbára befelé fordulva, a saját maga által megálmodott világban él. Más, mint a többiek, olykor nagyon erős fájdalmak gyötrik, ­amiért a környezete úgy értékeli, hogy furcsa, beteg, figyelemzavaros gyerek, akivel vigyázni kell, és megbüntetni, ha rosszat tesz. Mindeközben a fiú aprólékosan figyeli önmagát és a környezetét, érzékenyen és türelmesen dekódolja a vele történteket. Várja vissza az apját, és a maga naiv, őszinte módján hadakozik a külvilág értetlenségével. Az anya pedig küzd saját magával, az apával való ambivalens viszonyával, a fiával, az iskolával, az orvosokkal – eközben ellátva mindennapi teendőit.

Légrádi Gergelyt az érdekelte, milyen az élete, a nézőpontja, következésképpen a szubjektív valósága és igazsága egy olyan gyereknek, aki más, mint a többiek, aki más, mint amit a többségi társadalom normálisnak gondol. És ezzel párhuzamosan milyenek a gondolatai, vágyai, félelmei annak az anyának, aki egyedül neveli gyermekét, és érzelmileg sérülten éli az életét. Milyen ez a két szemszög, hogyan éli meg ugyanazt az eseményt az anya és a gyermek, és ennek tetejében mindezt hogyan látja a külvilág.

A regényben a szeretetéhség, a feldolgozatlan érzelmek és a társas magány is terítékre kerül. A so­­rokból árad a magány. A két belső monológ megmutatja, milyen együtt, mégis magányosan élni és nem érteni egymást. Mindez nem regénybeli fikció – napjainkban sajnos társadalmi jelenség.

A regény azt mutatja meg, hogy valóságérzékelésünk relativitása és annak felfedezése, megélése milyen felelősséggel jár. Az író szerint óriá­si felelősségünk van abban, hogy megértsük a másikat, hogy az ő mozija miért lehet olyan, amilyen. Különösképpen akkor, ha az egyik mozi más, mint az átlag.