Festőzseni örök vándorúton

Van némi igazság abban, hogy a székely származású Nagy István, az örök vándorlásra ítélt, sokszor nélkülöző, élete utolsó hónapjaiban nagybeteg festőművész sokkal nagyobb megbecsülést és figyelmet érdemelt volna a maga korában. Az alföldi festészet jeles képviselője, a magyar konstruktivizmus egyik megteremtője élete tele volt bizonytalansággal, küzdelemmel, egzisztenciális gondokkal. Nem igazán tudott egy helyben gyökeret verni, ezért nem is mindig volt állandó otthona vagy műterme.

Sokszor visszament a szülőföldjére, bejárta az Alföldet, a Bakonyt, a Balaton környékét. Magánélete családi viszályoktól sem volt mentes, ugyanis az első világháború vége felé beleszeretett a fronton harcoló bátyja feleségébe, de végül évek múltán budapesti mecénása, a fiatalon elhunyt terménykereskedő özvegyével lépett házasságra.

Nagy István 1873. március 28-án született Csíkszentléleken, módos székely gazdálkodó családban. Iskoláit is ott végezte. Hogy mennyire lenyűgözte az erdélyi táj, a havasok, a paraszti életmód, a természetközelség, a gyerekkor varázslatos világa, az a később keletkezett műalkotásait szemlélve azonnal szembeötlik. Magyarországra 1892-ben, a Kolozsvári Tanítóképzőn szerzett diplomával jött, a Kalocsa melletti Homokmégyen kezdett el tanítani. Tanári munkája mellett folyton alkotott, szénrajzaiból tárlatot rendezett az iskolában, ezeket látva fedezte fel tehetségét Kelety Gusztáv festő, grafikus, műkritikus, az iparművészeti főiskola rektora. Két év múlva már a budapesti Mintarajziskolán tanulhatott, Székely Bertalan növendékeként szerzett tanári oklevelet. Ösztöndíjjal eljutott a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, a párizsi Julian Akadémiára, és Olaszországban is folytatott tanulmányokat. Külföldi vándorlásaiból 1903-ban jött haza.

A tehetséges festő 150 képből álló első kiállítása 1902-ben nyílt meg Csíkszeredában. Ezután közölte a Művészet folyóirat képeinek reprodukcióit, melyek láttán a főszerkesztő, Lyka Károly, a kor befolyásos művészettörténésze a fiatal alkotót a szárnyai alá vette. Az 1914-es esztendő meg is hozta számára az áttörést: Marosvásárhelyen nagyszabású önálló tárlata, Budapesten pedig gyűjteményes kiállítása nyílt. Nagy István országos hírnevet szerzett, díjakat kapott, még regényt is írtak róla. Megjárta a világháború harctereit, ahol katonaportrékat készített. Ezt követően elhagyta szülőfaluját, csak hat év után tért vissza, majd újra az anyaországba költözött. Festett Szentesen Koszta Józseffel együtt, és megfordult a Kecskeméti Művésztelepen is.

Feleségével és fiával 1930-ban telepedett le Baján, ahol újra kilátástalanná vált a sorsa, de ez nem tántorította el az alkotástól. Betegségek gyötörték, s eluralkodott rajta a depresszió. Szenvedésében némi vigaszt jelentett számára, amikor 1936-ban megkapta a Szinyei Társaság 200 pengős nagydíját az Édesanyám című szénrajzáért. Hosszú időt töltött mozgásképtelenül a bajai kórházban, ahol 1937. február 13-án hunyt el, 64 évesen.

Nagy István műveiből most a kecskeméti Bozsó Gyűjteményben látható kiállítás Egy székely az Alföldön címmel. A képeket a budapesti Kemény Gyula festőművész-restaurátor kölcsönözte, akinek magángyűjteménye mára megkerülhetetlen, ha a XX. századi magyar festészet reprezentánsait, rejtett műtárgyait állítaná valaki fókuszba, illetve egy korszakot vagy meghatározó életművet mutatnának be valahol. A kecskeméti múzeumban ez már a harmadik kiállítás ebből a kollekcióból.

Nagy István ezúttal közszemlére tárt művei átfogó képet adnak témavilágáról, bravúros technikai felkészültségéről. A paraszti életképek, a gyermek- és felnőttportrék, a csendéletek, az erdélyi tájak, az alföldi motívumok mind-mind a festőművész zsenialitásáról tanúskodnak. Aki úgy tud bánni a szénnel, hogy a legolcsóbb csomagolópapírra is képes tündöklő festményt varázsolni, máskor meg csak drámai tónusként alkalmazott fekete-fehér balladákat alkot vele. Hasonlóan bánik a pasztellel is, szemtanúk szerint négy-öt krétát összefogva hozott létre velük színszöveteket.

Kemény Gyula egyik írásában így foglalja össze a székely festőzseni jelentőségét: „Nagy István festészetében legszembeötlőbb a természet harmonikus összefüggéseit láttató képessége; a festés nyelvére lefordítva, az a mód, ahogyan a természet különnemű motívumait egymáshoz hasonlítva megteremti az egylényűséget. Műveiben a hasonlítás, az asszimilálás igen gazdag variációit mutatja be az ember és természet, a természet és állatok, valamint az állat és ember viszonyában.”