Szélmalomharc a felejtéssel

A darab töretlen népszerűsége abban rejlik, hogy rendkívüli érzékenységgel és finom humorral ábrázolja egy idős férfi küzdelmét a felejtéssel, a betegséggel és a lassú leépüléssel. A kór (és enyhébb esetben az időskori demencia) hazánkban is rengeteg embert érint; sajnos gyógymód nem létezik rá, maximum lassítani lehet a fo­­lyamatot. De a vége minden esetben ugyanaz: a végső kiszolgáltatottság.

A beteg nézőpontjából, aki úgy érzi, nincs semmi baja, csak a környezete vetíti ki rá ezt az egészet. Látjuk, miként változik meg André kapcsolata a lányával, Anne-nal (Bach Kata), annak szerelmével, Pierre-rel (Brasch Bence), majd megjelennek a különböző látomásszerű alakok, akiket már nem ismer meg. Az újrajátszott jelenetek, a lekettőzött szereplők szántszándékkal bizonytalanítják el a nézőt, azt érzékeltetve, hogy az apa állapota is ingadozik: valamikor érzékeli a valóságot, valamikor felejt, valamikor meg egyenesen képzeleg. Nem tudjuk például, hogy az apa lakásában vagyunk-e, vagy pedig már a lányéban; hogy ki az a férfi, aki velük lakik, és velük lakik-e egyáltalán; és hogy most a lány Londonba költözik-e, vagy pedig élete szerelmével él idehaza kettesben…

Látjuk a lány kétségbeesett küzdelmét (önmagával, a párjával, a betegséget tagadó apjával), hogy megoldja egyedülálló szerettének sorsát. Látjuk, hogyan generál ez az egyre súlyosbodó helyzet családi és belső egyéni konfliktusokat. A különös rendezői koncepció, a jelenetek idősíkjai közötti ugrálás a nézőket folyamatos gondolkodásra készteti, a helyzetek és reakciók újraértékelésére. A színdarab felhívja a figyelmet egy olyan társadalmi problémára, amelyről egyébként ritkán és szűkszavúan beszélünk – méghozzá úgy teszi, hogy mindeközben az élet szeretetének a szemszögéből próbálja nézni az egész folyamatot.

Apa (Kern András) és lánya (Bach Kata) egyre inkább más valóságsíkban él…