Tilos a bosszú!

Szakmai életének legnagyobb részét színházi emberként, dramaturgként, drámaíróként töltötte, majd verseskötetei jelentek meg. Kitelepítés című regényének megjelenése 2022-ben (a Jelenkor Kiadó gondozásában) az irodalmi élet egyik legnagyobb szenzációja lett. A kritika és az olvasók is egyaránt ünnepelték, sikere azóta is töretlen. Visky András munkái szerteágazóak és sokszínűek, elmondása szerint azonban egész életében a szülei történetén dolgozott. Múltról és jövőről, alkotásról és családról, színházról és írásról, sikerről és annak meg­éléséről beszélgetett a friss Kossuth-díjas íróval Ott Anna, a Hadik kávéház művészeti vezetője a Batthyány Lajos Alapítvány rendezvényén.

Visky András mindössze egyéves volt 1958-ban, amikor édesapját, Visky Ferenc református lelkészt 22 év börtönre ítélték (hét év után szabadult), őt pedig az édesanyjával, Visky Júliával és hat testvérével kitelepítették a romániai Gulagra. A regényben a Duna-deltai kényszermunkatáborban eltöltött szörnyű négy és fél esztendőről mesél a legkisebb fiú szemüvegén keresztül, a fikció elemeit is felhasználva.

A lágerben az éhezés, a betegségek és a vékony falú barakkokban a fagy miatt nem volt egyszerű feladat életben maradni. Ha a vidéken megindult az északkeleti orosz szél, az egész tábort beborította a hó, nappal is sötét volt, nem láttak ki, egymást ásták ki az emberek. Testvérei telente mínusz 30-40 fokban gyalogoltak a lágeriskolába. Az író ma is fel tudja idézni, milyen az állandó éhség érzése. Az édesanyja mindeközben igyekezett elrejteni hét gyermeke előtt a szenvedéseit, nagyon sok szeretetet adott, és védelmezett, amíg tehette.

A lágerben egy véletlenül náluk maradt Biblia jelentette a napi olvasást és a kapaszkodót. Az író szerint nagyon meg tudja erősíteni az embert az, hogy a hitéért, a meggyőződéséért üldözik – így képes megőrizni a méltóságát. 
Holott a lágerek és a börtönök egészen más céllal működtek: amolyan átnevelő intézetekként, hogy megtisztítsák a társadalmat a háború előtti rendszer szereplőitől. A korábbi politikai elit tagjai, akadémikusok, finom műveltségű értelmiségiek, minden rendű és rangú ellenállók kerültek közös cellákba és a kényszermunkalágerekbe; az író apja pél­dául a börtönben tanult meg németül és franciául. Szemináriumokat és előadásokat, is­­tentiszteleteket és bibliaórákat tartottak egy­­másnak, hiszen túl kellett valahogy élni. Iszonyatos kegyetlenséggel torolták meg mindezt a fogvatartottakon: le kellett hasal­niuk a kőre, és rajtuk mászkálva ütötték őket gumibotokkal, de mégis ment tovább a „börtönakadémia”.

Visky András Erdély egészét tekinti otthonának. Az állandó üldöztetés miatt nagyon sok helyen lakott a család, apját egyik településről a másikra száműzték, nem engedték, hogy gyökeret verjen valahol, mert az veszélyt jelentett a hatalomra nézve. Mindenhol, ahol lelkészként szolgált, mintegy „felgyúlt” a falu. Végül börtönbe zárták. Azt hitték, végképp kivonják a forgalomból. Hét év után szabadult. Saját egyháza nem rehabilitálta soha, helyettes lelkészként ment nyugdíjba. De 1989 után is leleplezte az újsütetű hatalmi mániákat meg a reformáció szellemével összeegyeztethetetlen klerikalizmust.

Visky András azt mondja: úgy írta meg a könyvét, hogy nem akart sem bosszút állni, sem hőssé válni. Azt vallja, hogy a bosszú tilos, de az igazságtételre szükségünk van. És ez nem történt meg a társadalmainkban. A kommunizmusra nincs bocsánat, de emberek életét nincs jogunk elvenni. A rendszert gyűlölhetem, az embert semmilyen körülmények között. „Mostanában gyakran hallom különböző közéleti vitákban, hogy a leszármazottak nem felelősek a szüleik-nagyszüleik tetteiért. Igaznak tűnik, de ez csak a felszín. Igenis felelősek vagyunk és maradunk az előttünk járók tet­teiért mindaddig, amíg el nem mondjuk a történetüket. A gyermekeinknek, az iskolákban, abban a szűkebb és tágabb közösségben, amelyben élünk, a családunknak. A fel nem tárt és el nem mondott történetek utánunk nyúlnak, megmérgezik a lelkünket, mítoszgyártásra szorítanak. A hazug mítoszok szedik most is az áldozataikat.”