Tű és cérna helyett toll

KAFFKA MARGIT. Az alapvetően férfiközpontú Nyugat-korszak idején egyetlen nőként hasonlóan komoly hírnevet szerzett, mint férfi kortársai. Ady Endre valósággal csodálta, „nagyon-nagy író-asszonynak” nevezte. Eljutott az akkor nagyon modernnek érzett szabad versekhez is, de utolsó éveiben visszakanyarodott a dalszerű, rímes költeményekhez.

Vidéki tanítónőként indult, de a gyárfüstös, zsúfolt Miskolcot unalmas, pókhálós kisvárosnak tartotta. Pesten érezte jól magát, a „bűnös, isteni metropoliszban”, ezért első férjétől elválva a fővárosba költözött. Füst Milán visszaemlékezése szerint egy homályos, rosszul fűthető lakást bérelt, amelynek a berendezése is szedett-vedett volt – de vasárnaponként irodalmi szalonokat tartott itt, nála gyűltek össze a nyugatosok, hogy aztán a Bristolban vagy a Márványmenyasszony vendéglőben fejezzék be az estét…

Ekkoriban különféle szerelmi kalandokba bonyolódott, életrajzírói szerint „lépcsőnek használta a férfiakat”, műveiből azonban – ahogy Illés Endre írta – „forrón süvít a magány”. Tersánszky Józsi Jenő azt írta róla: megállás nélkül csacsog, ő a fő közbekotyogó, a tárgytól elcsapongó, aki retiküljéből gyakran előkapja a noteszét, hogy feljegyezzen valamit.

Amikor végre rátalált a szerelem Bauer Ervin személyében („szerény, egyszerű modorú, teljesen póztalan ember, nagyon csinos fiú és okos, de főleg végtelen jó, a legjobb, legkedvesebb ember a világon”), a felhőtlen öröm nem tartott sokáig: néhány nappal később kitört a háború, és a férfinak be kellett vonulnia katonának.

Nyomorgó katonafeleségként, egészen fiatalon, 38 éves korában spanyolnátha következtében hunyt el, egy nappal később a kisfia is. „Kaffka Margit nagyon szerette az életet, de az élet nem szerette őt” – írta halálakor a Vasárnapi Újság. (1880–1918)

NEMES NAGY ÁGNES. Csodás intellektusa és a szépsége egyszerre hatott a férfiakra. Lengyel Balázs is először a szépsége miatt kereste a társaságát, ám amikor a verseit is meghallotta, menthetetlenül beleszeretett. Egy hónappal a német hadsereg magyarországi bevonulása után, 1944 áprilisában kötöttek házasságot, nyolc nappal később kezdődtek meg a deportálások.

Mindent elkövettek írótársaik, Szerb Antal, Halász Gábor és Sárközi György megmentéséért is, de tehetetlennek bizonyultak a pusztító rendszerrel szemben, mindhármukat a balfi kényszermunkatáborban gyilkolták meg a nyilasok 1945 elején.

Szakmai szempontból meghatározó esztendő 1946: ekkor jelent meg első verseskötete, a Kettős világban, és ekkor alapította meg Lengyel Balázzsal közösen az Újhold című legendás irodalmi folyóiratot. A lapot három évvel később betiltották, de ilyen rövid idő alatt is a babitsi Nyugat eszmeiségét vállaló írói-irodalmi törekvések szimbóluma lett.

A kemény diktatúra éveiben Nemes Nagy Ágnes szinte csak műfordítóként és a gyermekirodalom művelőjeként publikálhatott, ám ezt is rendkívül magas színvonalon űzte. Ám a politika nyomasztó légköre, a szegénység, az irodalmi mellőzöttség felőrölte a lelkét. Hangulatváltozásai, feszült idegállapota és túlérzékenysége házasságát is kikezdte: férje, aki az 1956-os forradalomban való részvétele miatt börtönben ült, az író Szabó Magdával üzente meg, hogy el akar válni. Bár házasságuk véget ért, de szellemi életközösségük az utolsó pillanatig összetartotta őket. Lengyel Balázs 1971-ben újranősült, Nemes Nagy Ágnes azonban soha nem engedett be más férfit az életébe. (1922–1991)

TÖRÖK SOPHIE. Anno az ország legnagyobb költőjének, Babits Mihálynak megakadt a szeme a csinos, kék szemű fiatal nőn (Szabó Lőrinc menyasszonyán), és két hónap múlva már az oltár előtt álltak. Tanner Ilona nem volt szerelmes, másképp rajongott a költői példaképének tartott férfiért – a házasságtól azt remélte, hogy számára is biztosítja az alkotáshoz szükséges nyugodt családi hátteret.

Részben így történt. Pár hónappal házasságkötésük után Ilonának Babits új nevet ajándékozott, Török Sophie lett (Kazinczy Ferenc feleségét ugyanígy hívták), és még abban az évben megjelent Török Sophie első írása a Nyugatban. De hiába követte azt még számos vers és novella, az asszony nem tudott kitörni a költőfeleség szerepből. Önálló szellemi teljesítményre vágyott, de saját írásait Babitséi mellett jelentéktelennek érezte („vérszegény zöngemények”).

Műveiben is gyakran a vívódó női lélek fájdalmait, rejtelmeit szólaltatta meg. „Nekem sajnos nem adatott meg maradandót alkotni, hiába készültem gyerekkorom óta írónak, ma – mint a legnagyobb élő magyar író felesége – távolabb vagyok ettől, mint valaha. Soha senkitől őszinte kritikát vagy jóakaratú biztatást nem kapok. Milyen örökkévalóság várhat énrám?”

Babits halála (1941) után igyekezett magát tartani, de depresszióba süllyedt. Még 15 évig élt egyedül, lányától teljesen elhidegült. Állandóan gyötörte magát, kutatta saját életét, hogy hol ronthatta el, mit kellett volna másképp csinálni… (1895–1955)