Íróink másik oldala

Az írók belső világának kíváncsiságról, játékosságról és szenvedélyről árulkodó, rejtettebb zugába ad betekintést a december közepéig látogatható kiállítás, amely a gyűjteményeket hat tematikus csoportba rendezte. A tárlat legkorábbi tárgyai Jókai Mór kagyló- és csigagyűjteményéből (a PIM összesen 82 darabot őriz), illetve botkollekció­jából (10) származnak. A „nevezetes pálcagyűjteményben” akad olyan egyszerű bunkós, amit „a feledhetetlen László főherceg faragott számomra, amikor Alcsúton voltam, felséges szüleinél szüreten. Ezt a madárformára faragott fogantyúst öreg barátom, Teleki Sándor gróf esztergályozta emlékül nekem, mikor Koltón jártam. (…) Ezt az ásós végű csáti tölgyet küldte nekem Tompa Mihály barátom élete utolsó esztendejében”.

Kis kóstolót kapunk kortárs írók tárgyaiból, de a prímet a „régiek” viszik. Mándy Iván emléktárgyai közül a múzeum hét kávéházi cukroszacskóval és 19 szalvétával is büszkélkedhet, rajtuk fekete filcrajzok: jelenetek, szobor- és éremtervek. Ezek Szabó Iván szobrászművész rajzai Mándynak, amelyek a Szabadság szállóbeli közös ebédjeik alkalmával készültek. 
A hipochonder (képzelt beteg) Csáth Géza aprólékos gonddal vezetett táblázataiban napról napra „gyűjtötte” testének adatait: pontosan rögzítette aktuális testhőmérsékletét, pulzusát, testsúlyát, széklete mennyiségét, értékelte közérzetét, hangulatát, valamint lejegyezte coitusait (nemi közösüléseit) és morfiumfogyasztását is. Betegségektől való félelmének és morfiumfüggésének fokozódásával saját egészségügyi állapotának állandó kontroll alatt tartása egyre inkább elhatalmasodott, és mániás jelleget öltött.

A tárlaton kiderül, hogy Móricz Zsigmond az 1900-as évek első évtizedében több alkalommal is bejárta Szatmár vármegyét, és faluról falura járva grafitceruzával, helyenként gyorsírással népmeséket rögzített. A vonalas iskolafüzetekbe jegyzett, több mint ötven népmeséből álló gyűjteménye máig kiadatlan.

Móricztól kertészet témakörű periodikákat is birtokol a múzeum, összesen 56 példányt; írt többek között a Magyar Kertészet és Faiskola, a Kertészeti Szemle és a Mezőgazdák című kiadványokba is. „A föld az életet adja. Millió növény és százmillió nyüzsgő élőlény, bogarak, hangyák élnek az én tulajdonomon, s ez az embert valósággal fölemeli isteni magaslatra. A kertben, mikor megvettem, semmi építmény nem volt, csak egy óriási hangyaboly. Szegények éppen azon a helyen építkeztek, ahol én is célszerűnek láttam, s így első dolgom volt, hogy őket kistájgeroltam. Ez azóta nem kevés lelkiismereti érzést szúrt belém, holott tudom, hogy van vallás, amely a másvilági üdvösséget attól teszi függővé, ki hány hangyát ölt meg életében” – írta a Kertem regénye című írásában 1938-ban.

Apropó, utazás! Szentkuthy Miklós gondosan megőrizte például gyermekkori játé­kait, szülei képeslap-levelezését, színházi prospektusokat, múzeumi és állatkerti belépőket, villamosjegyeket – mindent, ami valamely módon dokumentálta életét. Különleges helyet foglaltak el a gyűjteményben az utazási emlékek, ezekből összesen 256-ot őriz a PIM: térképeket, aprónyomtatványokat, múzeumi katalógusokat.

Különleges darab Karinthy Ferenc 1962-ben vásárolt leányfalui házának ajtaja, ő maga így írt róla a Naplóban 1967-ben: „Egyre mulatságosabb és színesebb lesz a bejárati ajtónk belseje, ahol a vendégeink írják alá a nevüket. Van itt író és színész, püspök, sportoló, politikus, a legvegyesebb társaságban. Déry Tibortól Darvas Józsefig, Major Tamástól Ruttkai Éváig, keresztül-kasul, Törőcsik Mari és Benedek Marcell, Latinovits és Gyarmati Dezső, meg az egész Fradi, Ravasz László és Vas Zoltán, Vas István és Szirmai. Van Kádár János is – amikor tavaly bejött, és mondtam, írja föl a nevét, ugratva kérdezte, nem lesz-e ebből nekem egyszer valami bajom, ha netán úgy változnék a helyzet. Mondtam, hogy írja csak alá nyugodtan, itt akárhogy változik a helyzet, én jó vagyok, van itt a falon Bibó Pista is – erre nevetett és feliratkozott.” Egyébként Babits Mihály az esztergomi nyaraló verandájának homlokzatán, Vas István pedig a budapesti lakása mellékhelyiségének falán gyűjtötte a barátok, kedves látogatók kézjegyét. Lipták Gábor vendégkönyveiből kilencet őriz a múzeum.

Lázár Ervin kollekciója korántsem tekinthető szokványosnak, az író ugyanis a hatvanas években nyakkendővégeket kezdett gyűjteni. Az „áldozatok” úgy emlékeztek vissza, hogy az író váratlanul előttük termett, és bicskával vagy ollóval lemetszett egy darabot a nyakkendőjük végéből. Lázár Ervin viszont úgy írta meg a sztorit, hogy ő bizony tesztnek szánta az egészet, és kérésére a delikvensek saját maguk vágtak le valamennyit a nyakkendőjükből az ő letyegő pengéjű, Varsóban vásárolt, fanyelű bicsakjával. A levágott végből aztán az író a tulajdonos jellemére és „beszeszeltségi állapotára” egyaránt következtetéseket vonhatott volna le, „ha ugyan ennek volna bármi jelentősége is”.

Magyarországon az 1890-es évektől kezdődően mintegy száz éven át volt a dolgozószobák nélkülözhetetlen része az írógép. A PIM Relikviatára közel 80 írógépet őriz, ezek közül állítottak ki ezúttal 20 darabot, többek között Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Faludy György és Jókai Anna munkaeszközét. Közülük talán a leg­­különlegesebb Babits Mihály egykori hordozható írógépének teljesen használhatatlan roncsa. Babits az életművének jelentős részét ezen írta, halála (1941) után a szerkezet legendás könyvtárával együtt a Baumgarten Alapítványhoz került. Az emlékmúzeumnak szánt dolgozószobát 1945-ben, Budapest ostroma idején bombatalálat érte, és porig égett. A romok közül egyedül a költő által sokszor megverselt írógépet tudták kimenteni. A roncs Török Sophie-hoz került, a múzeum 1961 óta őrzi.