Isten súgta a dalait

Vitatott a pontos születési helye és dátuma is. Saját megfogalmazása szerint: „Születtem ott, ahol a szív nem terem. Mindenki tudni fogja, hol születtem." 
Korán félárva lett Irén, Etel és Róza hú­gai­val egyetemben. Csak kilencéves volt, amikor édesapjuk meghalt. Erdélyi Náci, édesapja zenész barátja, a szegedi nagy hírű cigányprímás – aki Amerikába is eljutott, és még a Fehér Házban is játszott – két hónapig tanította hegedülni. 
Legnagyobb gyerekként korán dolgoznia kellett, a krajcárokat vályogvetéssel kereste. Így nem lett belőle virtuóz, de muzsikája mindig a szívéből szólt. Szülőfalujában már 15 évesen saját cigányzenekarának élén játszott. A „kutyúprímás" hasonló zenésztársai­ból verbuvált „malacbandával" járta a környékbeli tanyavilágot, ahol kevés pénzért, egy kis harapnivalóért és borért húzták a talpalávalót. 
Ugyan csak három elemi iskolát végzett, de nem maradt műveletlen, falta a diáktársai­tól kölcsönkért olvasnivalót. Amikor pedig már futotta rá, egész könyvtárat gyűjtött össze. Dumas, Victor Hugo, Jókai műveit különösen kedvelte. 
Szatymazon ismerkedett meg Joó Ferenc neves szegedi arcképfestő és földbirtokos lányával, Ilonkával. A 17 éves, kék szemű legény beleszeretett a 13 esztendős lánykába. Háromesztendős vágyódás után a lány kezét Pista nevében Daróczy Pál pusztai kapitány kérte meg, de hiába, mert nem ilyen jöttment vőlegényt szántak neki. Ilonka azonban a kapuban egy szál rózsát adott Pistának. Tán pont ezért, a szerelem virágának szimbóluma végigkíséri Dankó dalköltészetét, a rózsa több nótájának címében vagy szövegében szerepel. Szerelmük is beteljesült: kétszeri sikertelen lányszöktetés után harmadjára a kisteleki templomban frigyre léptek. Két gyermekük még kicsi korában elhunyt, és a sírig hű asszonyt – aki ugyan Pista halála után hozzáment adorjáni és nagy­rátoni Ráthonyi Sándorhoz – első férje mellé temették el. 
Dankó Pista szegedi találkozása Pósa Lajos költővel és újságíróval nagyon szerencsésnek bizonyult. „A költő karjára vette a cigányt, és halálos holtáig el nem hagyta többet" – írta róluk Móra Ferenc. 
Első közösen írt népdalukat a Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni kezdetettel ismerhette meg a közönség. Ettől fogva a két nevet mindig együtt emlegették. 1887-ben született meg egyik legelterjedtebb daluk, a Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány. Ezt sok-sok közös szerzemény követte, mint például: Szőke kislány, csitt, csitt, csitt, Egy cica, két cica, Az a szép, Piros rózsa töviséről, szép… stb. 
A nóta fejedelme magyar nótáival, dalaival a kiegyezés korának egyik szellemi és nyelvi ébrentartója lett. Dalait Blaha Lujza is népszerűsítette. Az énekes kávéházakban a magyar Dankó Pista nótái kiszorították az akkortájt divatos német dalokat. Nem kottából dalolt, hanem csak úgy, ahogy az Isten súgta. Dalait mások lejegyzése alapján ismerjük, mivel a hangjegyíráshoz nem nagyon értett. Zenéjéhez nemcsak Pósa Lajos, de Gárdonyi Géza, Békefi Antal és Tömörkény István is írt szöveget. A népies műzene egyetlen olyan alakja volt, akinek személyét több író és költő is megörökítette. Ady Endre és Juhász Gyula verset is írt hozzá, Móra Ferenc, Tömörkény István, Rákosi Viktor írásaiban is feltűnt, Gárdonyi Géza fia, Gárdonyi József megírta Dankó regényes életrajzát. 1940-ben film készült az életéről, melyben Jávor Pál alakította a dalkirályt a kétszázadik magyar hangosfilmben, Kalmár László rendezésében. 
1890-ben szervezte meg saját daltársulatát, mellyel még a messzi Oroszországba is eljutottak. Egy anekdota szerint a cári udvarban adott koncert óriási sikere után Miklós herceg elismerésként Dankó ujjára húzta legszebb briliánsgyűrűjét, mire a többi vendég is követte a példát, és mindegyik zenész ujjára egy-egy gyűrűt húztak. Miután mindkét keze megtelt gyűrűkkel, a nagybőgős így sóhajtott: „Drága jó Istenem! Miért adtál nekünk csak tíz ujjat…?!" 
A siker azonban csak a megélhetéshez volt elegendő. A harmincesztendős Dankó Pista ugyan már 313 dalt komponált, de ez a gazdagság nem párosult földi javakkal. Többnyire szegénységben élt, sok nélkülözés és betegség közepette, nyomorúsággal küzdve. A tüdővész halálos csíráját nem sikerült elkerülnie, a kései segítség pedig már hiábavaló volt, tüdőbaja elhatalmasodott rajta. Gyógyítására a „Pósa-asztal" társasága által kezdeményezett gyűjtésbe az egész ország bekapcsolódott. 
Dankó a San Remó-i kezelés alatt is lankadatlanul küldözgette haza új szerzemé­nyeit, de a kór erősebbnek bizonyult nála. A nótaszerző végül 1903. március 29-én távozott az élők sorából, szerető hitvese karjai­ban, apósa jelenlétében. 
Életének utolsó sorai ezek voltak: „A végzet, mely egyik kezével megtermékenyítette a lelkemet, és több mint 500 nóta alakjában pazarul szórta rám a dalok tömegét, a másik kezével elvette tőlem egészségem egy részét. Azt gondolta tán, hogy elég volt a muzsikából? Már San Remóban égette a vágy a lelkemet, hogy még egyszer lássam, és elbúcsúzzam közönségemtől. Búcsúzzunk! Aztán ki-ki emlékezzék szeretettel, híven, holta napjáig. Én még azon túl is…" 
1903. március 31-én, egy keddi napon volt a temetés, amely Budán kezdődött a Pauler utcai gyászház udvarára állított érckoporsó körül. A tömeg a környék utcáit már órákkal korábban sűrűn ellepte. A szertartás alatt a Népszínház kara énekelt. A koporsót Aschenbrenner József segédlelkész, Dankó régi híve szentelte be, majd Herczeg Ferenc, az írófejedelem mondott gyászbeszédet. Ezután a koporsót gyászhintóra tették, és megindult a hatalmas tömeg Pest irányába, az alagúton keresztül. A temetési menetben a fővárosi és a szegedi cigányok ötszáz fős serege is jelen volt, Rácz Pali vezetése alatt. Ötszáz cigány Dankó ötszáz nótájának egy-egy emléke és jelképe. A szemtanúk szerint hátborzongató és felemelő volt, ahogy egyszerre rázendítettek a Most van a nap lemenőben kezdetű Dankó-nótára. A menet a Nyugati pályaudvarra vonult, ahol feltették a szegedi vonatra a koporsót. A tömeg egy része, a család és az ismerősök, valamint Pósa Lajos és Tömörkény István, a szegedi küldöttség vezetői kísérték a halottat. A szegedi pályaudvaron a szegedi, a hódmezővásárhelyi, továbbá az aradi és a temesvári cigányzenekarok várták a koporsót, és zenével kísérték be a városba, a kultúrpalota elé. Pósa Lajos és Tömörkény István mondtak búcsúbeszédet a koporsónál. 
„Olyan voltál, mint a madár. Isten sugallatára daloltál. Gyönyörű nótáid ide zarándokolnak az ország minden tájékáról. Igaz magyar költő voltál. A régi hagyományoktól megihletett, a nemzetközi lélektől leplezett magyar dalköltészetnek aranyfonalát tovább szőtted, borongattad, varázsoltál belőle egy egész dallambirodalmat, amelynek te lettél az aranypalástos fejedelme, te szegény, kopott cigányfiú" – búcsúzott Pósa. 
Dankó Pistát a Belvárosi temetőben, díszsírhelyen helyezték örök nyugalomra. De csak a teste porlik ott, a dalkirály a szívekben örökké él.Puskás Kati 
 

Szerették a művészek is

A szegedi Stefánia sétányon, a Kass Szálló előtt áll Margó Ede 1912-ben készült lírai Dankó-szobra. A szobrász tiszteletből készítette az emlékművet, csak a márványtömb árát fogadta el. Dankó Pista halálának centenáriuma (2003) alkalmából a szobor közelében emléktáblát helyeztek el, melyen Juhász Gyula Dankó Pistának című versének második versszaka olvasható: „Húzd rá, cigány, te örök, te áldott, / Virulj mindig, dicső nótafa, / Halhatatlan híred ragyogását / Be ne födje feledés hava!” 
 

A nótakirály örök emlékezetére hófehér márványból állítottak szobrot tisztelői 
 

Pista édesanyjával, Mijó Rozáliával