A szülőföld vonzásában

Baráth Sándor születése óta egy Vásárosnamény melletti faluban, Gergelyiugornyán él, de már túl a Tiszán, ahol az igazi Bereg kezdődik. Ahol annyi a fa, a bokor meg a víz, mint sehol másutt az Alföldön. Ezt a vidéket elkerülték a téeszvilág nagy természetátalakító bolondériái, itt jórészt mindmáig megmaradtak a fasorok, az erdők, az öreg fák és a kökény- meg vadrózsabokrok. Ide kicsit később értek el az úgynevezett modern kor vívmányai is, itt még a hetvenes-nyolcvanas években is éltek a régi ha­­gyományok. Az asszonyok fontak, szőttek, varrtak, a férfiak kaszáltak, forgattak, szénát gyűjtöttek, és a kiskapuk se voltak zárva, mint manapság. Szokás volt az estézés, amikor öt-hat szomszéd is összegyűlt valamelyikük házában, és ment a beszélgetés, hömpölygött a sok történet.

– Szerencsés helyen és korban születtem – mondja vendéglátónk. – A régi paraszti világ még javában tartott, ami ugyan nehezebb élet volt, de mennyivel érdekesebb, izgalmasabb, mint a mai. Vegyük csak például a mesterségeket, a mindennapi munkákat. Akkor minden faluban volt kőműves, ács, kovács, borbély, pásztor, voltak tehenek, lovak, birkák, disznók, libák, pulykák, a mező tele volt szénagyűjtőkkel, kapálókkal… Ma hány kapáló embert látni a határban? Egyet se. De az állatok is hiányoznak ma már a legtöbb falusi portáról. Én viszont egy eleven, pezsgő életet élő faluban nőttem fel, ami még fiatal koromban is létezett. Azok az élmények adják ma is a legfőbb inspirációt faragás közben. Azokat az embereket faragom szinte kezdetek óta, akik abban a régi szép világban éltek.

A faszobrász, majd később a fafaragó szakágban is népi iparművész címet szerzett Baráth Sándor gergelyiugornyai házában beszélgetünk azokról a régi szép időkről. Például a kezdetekről. Arról, hogy ő már egészen kicsi korától fúrt, faragott. Ám nem voltak még akkor speciális szerszámai: egy bicskával dolgozott meg a nagyapja borotvájával. Arra is emlékszik, hogy az első komolyabb munkája egy cigány asszony a gyermekével volt 1972-ben.

És arra is, hogy jó darabig a család csak elnéző mosollyal figyelte az igyekezetét. Később aztán megbékéltek, s az édesapja még büszke is lett a fiára, aki életet képes lehelni egy száraz fatörzsbe.

Kezdetben főleg a tárgydíszítésben jeleskedett. Sokat tanult a Schmidt Sándor vezette, országos hírű, vásárosnaményi fafaragótáborban, de aztán kialakította a saját stílusát, amit ma a szakavatottak messziről felismernek. Eddig már vagy huszonöt városban volt kiállítása, e sorok írásakor például a vajai vármúzeum látogatói csodálhatják meg az alkotásait. 
De azért van otthon is mit mutogatnia! A figurális kompozíciói mellett például a rengeteg használati tárgyat, padokat, székeket, evő- és ivóalkalmatosságokat. A leglátványosabbak azonban kétségkívül a tálak, melyekről azt hiszi az ember, hogy azokat a legkönnyebb elkészíteni. Pedig nem! Speciális szerszámok és nagyon sok munka, türelem kell ahhoz, hogy egy vastag fából egy pihekönnyű tál készülhessen.

És az se mindegy, hogy milyen fával dolgozik a művész. A fűzfát szereti a legjobban, de szívesen dolgozik a feketedióval és a kecskerágóval is. Gyermekkora óra kedveli a természetet, ma is szívesen járja a határt, s ha lát egy biztató fát, azt feljegyzi a fejében, de az is előfordul, hogy megjelöli. Ha kell, akár igazít is rajta: úgy nőjön, hogy majd később könnyebb legyen figurává alakítania.

Munkái révén hamar megismerték Beregen, Szabolcson túl is. Csábították Pestre, hogy alkosson ott, adja át ismereteit a városi tanoncoknak is, de maradt a szülőföldön. Többek között azért, mert – az ő szavaival élve – mániája a víz. A testvérével közösen ki is alakítottak egy kis édenkertet a falu határában, ahová nemcsak vaddisznókat meg szarvasokat jár megfigyelni, hanem a maga által megépített filagóriában dolgozni is. Pontosabban alkotni, mert ő a faragást nem munkaként fogja fel. És a rajzolást se, pedig nagyon sokat rajzol.

– Van úgy, hogy meglátok az autóból egy alakot, s hazaérve minden komplikáció nélkül simán megfaragom. De többnyire rengeteg rajz előzi meg a faragást. Nagyon fontos, hogy az ember lásson térben, és ismerje a fát, amivel dolgozik. Ott ugyanis, ha elrontunk valamit, már nemigen lehet megjavítani. Például, ha elfaragom valakinek az orrát vagy a kezét, azt már nem lehet visszaragasztani.

Baráth Sándor a Magyar Kultúra Lovagja, munkássága benne van a vármegyei értéktárban, megkapta Vásárosnamény kitüntetését, s számtalan más díj tulajdonosa. Érdekes módon jó darabig várnia kellett a díjakra, címekre, de ő sohasem tolakodott az elismerésekért. Egyszer meg is kérdezték tőle csodálkozva valami nagy, komoly konferencián, hogy „neked még nincsen semmi címed?”. Dehogynem, felelte Baráth Sándor: Gergelyiugornya, Gulácsi út 28.

Jó ideje már senki nem kérdezi meg tőle a címét. A címeit sem. Tudja azt minden pályatárs.