A szenvedély közös

Nézzük először a valós tényeket! Mindketten Európából vándoroltak ki az Egyesült Államokba, amely először a befogadó, „szebbik” arcát mutatta feléjük, később mindkettőjüknek szembesülniük kellett választott hazájuk „másik” arcával is. Mindketten megélték a XX. század nagy traumáit, és mélyen foglalkoztatta őket az események hatása embertársaikra.

A két zseni legalább egyszer – bizonyíthatóan – találkozott egymással. Erről egy fekete-fehér fénykép is tanúskodik: 1931-ben a Nagyvárosi fények Los Angeles-i premierjére Chaplin díszvendégül hívta Einsteint, amit ő el is fogadott. A színész-rendező volt az egyetlen ember, akit a tudós meg akart ismerni Hollywoodból. Einstein egyébként úgy szimpatizált Chaplinnel, hogy addig semelyik filmjét sem látta – őt inkább a fényrészecskék izgatták a mozi vetítőjében is.

Találkozásukat nemrég a Nobel-díj Bizottság is felelevenítette, közzétéve kettejük (állítólagos) párbeszédét. Einstein: „Amit a legjobban csodálok az ön művészetében, az az egyetemesség. Egyetlen szót sem mond, mégis az egész világ megérti önt.” Chaplin: „Igaz. De az ön dicsősége még nagyobb. Az egész világ csodálja annak ellenére, hogy semmit nem értenek abból, amit mond.”

A két gondolkodó állítólag az életben többször is találkozott egymással, erre azonban már nincs sem fényképes, sem írásos bizonyíték. Ez azonban nem akadályozta meg Olivier Dutaillis francia írót, hogy elképzelje későbbi, esetleges találkozásaikat és párbeszédeiket.

A mű története szerint Chaplin három alkalommal, 1938-ban, 1947-ben és 1952-ben keresi fel Einsteint annak princetoni házában (a tudós a Princeton University tanára volt). Mindhárom fontos történelmi időszak: 1938-ban már közeleg a második világháború; 1947-ben, a háborút követően már annak tanulságait lehet levonni; 1952-ben pedig a hidegháború legkeményebb időszakának ideje, amikor az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság szinte hajtóvadászatot folytat a baloldali vagy annak mondott gondolkodású emberek ellen.

Beszélgetéseik során óhatatlan felmerülnek a magánéleti kérdések mellett lényeges politikai, társadalmi, művészi dilemmák. Olyanok, amelyek mindkét alkotó embert foglalkoztatják. A tudomány és a művészet szerepéről éppúgy, mint az emberiség jövőjéről. S bár általában a tudós a racionális gondolkodás, míg a művész az érzelmek és a fantázia embere – a színdarabban e „szerepek” zömében megcserélődnek.

Például akkor, amikor egy zseblámpa segítségével, néhány másodperc alatt elmagyarázza barátjának a speciális relativitáselmélet lényegét, az idődilatáció fogalmát…

A darabot Magyarországon elsőként állította színpadra Ujj Mészáros Károly rendező. Epres Attila hosszú, bozontos, fehér hajú parókájával külsőleg is elénk varázsolja az utókor számára ismert Einstein-képet (még nyelvet is ölt ránk). Pál András Charlie-ként inkább gondolataival idézi fel a tépelődő Chaplint, mint hasonlóságában. Helene, a házvezetőnő-titkárnő (Nagy Dóra) olykor rövid monológokban beszéli el, mi minden történt a két alkotóval a hosszú évek alatt. 
Charlie Chaplin és Albert Einstein – mindketten egy életen át dolgoztak, kutattak, megszállottan keresve a „nagy igazságot”. Ki a kamera mögött, ki az egyenletek világában. Az előadás során jól érzékelhető, milyen csekély különbség van a művész és a tudós szenvedélye között.