Ízig-vérig alkotó

Ha visszatekintünk a múltba, szembetűnik, hogy a tehetség és a kitartás mellett a szerencse is alakította a pályáját. Együgyű embernek tartja magát, abban az értelemben, hogy tizenéves korától csakis a képzőművészetet szolgálja. Mindazonáltal valamiféle kettősség is feltűnik a horizonton, alkotóként volt magasban és mélyben, és akkor sem adta fel, amikor a körülmények változtatásra kényszerítették, volt ereje újrakezdeni. Sikerei csúcsán nem kímélte a sors, szembe kellett néznie a halállal, de győztesen lett neki két élete. Szyksznian Wanda arra született, hogy művész legyen.

– Gyerekkoromban arra vártam, hogy mindenki elmenjen otthonról, és egyedül maradva végre leülhessek a zongorához. Azt hittem, hogy rosszalkodásnak számít, ha rá sem nézek a kottára. Pedig az improvizáció volt! Ezt ma már egyfajta alkotásnak nevezném. Nekem megadatott, hogy egész életemben így tegyek. Általános iskolában tanultam zongorázni, hangversenyeken szerepeltem, azt hittem, az lesz az én pályám. Nyolcadikos koromban aztán olyasmi történt a rajzórán, ami mindent megváltoztatott. Egy nőnapi plakátot kellett tervezni, s az én „művem” annyira megtetszett a tanárnak, hogy körbehordozta a tanári szobában. Ezen sikeren felbuzdulva megbíztak az iskola aulájának egyik falát beborító faliújság szerkesztésére, vagyis plakátokkal való dekorálására. Egyértelműen művészeti gimnáziumba akartam jelentkezni. Elkezdtem intenzíven foglalkozni az akadémikus rajzolással, amit nulláról kezdeni iszonyú nehéz. Szerencsére volt bennem kellő erő ahhoz, hogy ne hátráljak meg, ugyanakkor nagyszerű emberektől kaptam segítséget, biztatást.

Wandát maximális pontszámmal elsőre felvették a Képzőművészeti Főiskolára is, ahol a grafika szakon az évfolyamban egyedüli növendékként szerzett diplomát. Bernáth Aurél és Konecsni György festőművészek voltak a mesterei, de egy percig sem gondolta, hogy a nyomdokaikba lépne, hiszen egyértelműen reklámgrafikus akart lenni. A rajzolás csínját-bínját mások mellett Barcsay Jenő, Méhes László és Gyémánt László festőművészektől tanulta meg igazán, kiknek stílusa is közel állt hozzá. Rajongott az amerikai pop-artért, Andy Warholért, egyértelműen olyasfajta szabadságra vágyott, ami ezzel az irányzattal járt.

– Mivel édesapám lengyel, így én is lengyel állampolgár lettem. Ennek azért voltak előnyei a régi időkben. Amikor Magyarországon háromévente lehetett Nyugatra utazni, addig mi állandó világútlevéllel rendszeresen tudtunk külföldre járni, csak vízumot kellett kérnünk. Sokszor mentünk Nyugat-Németországba, az 1956-ban disszidált operaénekes nagybátyámhoz, aki a Wuppertali Operaház örökös tagja volt. Szerettem olvasgatni a számomra fontos kiadványokat, és érdekes módon ezt idehaza is megtehettem, hiszen a Képzőművészeti Főiskola könyvtárában több grafikai szaklapot járattak. Nekem a szüleim előfizettek a lengyel Project művészeti folyóiratra, és mivel apukám rendszeresen vitt magával a Lengyel Kultúra Házába, ott is rátaláltam a szabadabb szellemű periodikákra, írásokra, például a nagy hírű lengyel plakátművészetről, melynek ikonikus darabjai a varsói utcákat róva mindig elkápráztattak.

Szyksznian Wanda másodéves főiskolásként az Illés zenekar nagylemezének borítóját tervezhette meg. Ettől kezdve egymás után kapta a felkéréseket, lemez- és könyvborítók, színház- és moziplakátok garmadája kötődik a nevéhez. Nem véletlenül nevezték a „plakátkészítés koronázatlan királynőjének”, aminek van igazságtartalma, hiszen az aranykorban húsz éven át napról napra egyszerre több műfajban jelentek meg a munkái. A Magyar Nemzeti Galériában 113 plakátját őrzik. Az ezredfordulón megkapta a Ferenczy Noémi-díjat.

– A rendszerváltás után gyakorlatilag padlóra került a reklámgrafikai szakma, megszűntek a kiadók, eltűntek a megrendelők. Maga a plakát is meghalt: elvesztette legfőbb küldetését, amit addig az utcán a maga harsányságával betöltött. Négy fal közé szorítva, enteriőrben nem érvényesül az a hatás, hiszen ott mások a szabályok. Ezt nem tudtam és nem is akartam már követni. Összeomlott hát a váram, amit addig felépítettem. Hogy sikerült túlélnem a helyzetet, azt annak köszönhetem, hogy a nehézségek ellenére új lehetőségek is adódtak. Engem például a Playboy szerkesztője kért illusztrációk készítésére; Vincze László szentendrei papírmerítő mester kiállításra hívott, ekkor kezdtem el papírszobrokat alkotni; a Sárospataki Kerámia Manufaktúra art stúdiója is felkért; részese lehettem az óbudai Textilmúzeum kortárs művészeti programjának, nagy méretű síkponyva-felületére hoztam létre műalkotást, valamint a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán tizenhárom éven át oktattam vizuális kommunikációt. Mindegyik izgalmas korszak volt, újabb és újabb utakat jelölt ki számomra.

Nem volt még negyvenéves, amikor nagy sikerei közepette, az 1980-as évek derekán „meghalt”, azaz többször megállt a szíve. De megmentették az életét. A választópont azonban datálható: előtte lévő és utána következő életre. A kettő semmiben sem hasonlít egymásra, mintha nem ugyanazé az emberé lenne. Nekem van két életem, jegyzi meg Wanda.

– Fatalista vagyok. Egy borongós tavaszi napon, idén márciusban megcsörrent a telefonom, a Lengyel Intézet invitált egy kiállításra. Minden gondom zárójelbe került. Most erre összpontosítok, és egyre izgatottabb vagyok, mivel közeleg a november közepi megnyitó időpontja. Soha nem kértem senkitől semmit, csak azt fogadtam el, amit az élet adott. A hetvenedik születésnapom apropóján 2018-ban a Szombathelyi Képtár életmű-kiállítás rendezésére kért fel. Akkor úgy gondoltam, az lesz az utolsó szereplésem, de tavaly még eleget tettem két barátom felkérésének, akiknek egyszerűen nem mondhattam nemet. Hasonlóan személyes és érzelmi okokból – a lengyelségem miatt – vállaltam el a lengyel intézetbeli tárlatot, ahol a 2024-ben készült munkáimat mutatom be, ami most már tényleg a legutolsó. A helyemet régen átadtam a fia­taloknak, alkotás nélkül azonban továbbra sem tudom elképzelni az életemet.