Két hang egy témára

Petrőczi Éva és Szabó András – akik nemcsak szerző-, hanem házastársak is – korán elkezdtek foglalkozni Szenci Molnár Albert (1574–1634) életútjával. Szabó András irodalomtörténész már egyetemistaként megismerkedett Szenc szülöttének pályájával, később kétszer is lefordította az egykori teológus latin nyelvű naplóját, majd két tanulmánykötete is megjelent a témában. Egyetemi tanárként régi magyar irodalmat tanít, így a fiatal generációkkal is megismerteti Szenci Molnár munkásságát.

Különösen alakult a Petrőczi Évával történt találkozásuk. 1977. május 13-án, pénteken ismerkedtek meg egy győri konferencián, ahol Szabó András megkérdezte a pár hónappal korábban doktorált irodalomtörténész költőnőtől, hogy mit olvasott legutóbb. Petrőczi Éva – aki már hároméves kora óta szereti a zsoltárokat – azt válaszolta, hogy Szenci Molnár Albert Nap­lóját. „De hát azt én fordítottam latinból” – felelte a fiatal iroda­lomtörténész, majd hajnalig be­­szélgettek, miközben a kisalföldi város utcáin sétáltak. Petrőczi Éva műfordításokat is rendszeresen készít több nyelvből, és pu­ri­ta­niz­muskutatóként a XVI–XVII. század a fő témája. „Szenci Molnár egyszerre volt Isten embere és a teljes nagybetűs élet megvalósítója, mindezek mellett rendkívül művelt volt” – mondja Petrőczi Éva, aki férjével az elmúlt évtizedekben meglátogatta „Albertus Molnár” életének helyszíneit, és ezek közül Heidelberg lett kettejük számára a legszeretettebb.

Szenci Molnár Albert strasbourgi tanulmányai idején, nagyon ifjan kezdte írni a naplóját, 1594-ben. Az evangélikus többségű városban kereste a helyi reformátusok társaságát, a felekezeti konfliktusok résztvevőjévé vált, ezért elvesztette az ösztöndíját. „Kényszerűségből távozott a városból 1596-ban, hiszen az elszegényedett családja nem tudta támogatni az ottlétét. Útjai során eljutott Genfbe, ahol találkozott Kálvin utódjával, Béza Tódorral. Majd Itália felé vette az irányt, ahol Rómában magyar katolikus kispapoknál szállt meg, és kapcsolatba került jezsuitákkal, köztük minden bizonnyal Pázmány Péterrel is” – foglalja össze Szabó András.

Később Velencén keresztül utazott Heidelbergbe. A Neckar-parti német városban lelki válságok, nagy szegénység, honvágy és betegségek gyötörték. Bár szeretett volna hazatérni, mégis úgy látta jónak, hogy irodalmi terveiben a német terület alkalmasabb a továbblépésre. 1607-ben Marburgban telepedett le, és egy Konrad Vietor nevű tanárnál bérelt szobát és kapott ellátást. A következő évben Vietor elhagyta a családját és eltűnt, majd Szenci Molnár feleségül kérte a férfi elhagyott feleségét. Kunigunda igent mondott, és miután sikerült elintézni a Konrad és a Kunigunda közötti válást, 1611-ben sor kerülhetett az esküvőre az oppenheimi Szent Katalin-templomban.

Természetesen nemcsak mindkettejük tanulmányai, hanem Petrőczi Éva versei – magyarul és angolul – is helyet kaptak a „két hangon” megírt kötetben. A költőnő egyik versében arról ír, hogy mit gondolhatott Kunigunda, amikor beleolvasott férje naplójába: „Rólam – valljuk be – elég / szárazon írtál, / számadáskönyvbe illő, fura / és kopár mondatokat. / E kétszeri, gyöngéd birtokjelölés, / meg talán az, ahogyan / nevemnek legelső betűjét / nagyobbra és vadrózsaág hajlatúra / formálta szorgalmas, komoly / kezedben a toll, / beszél csak másként, / igaz, hangtalan.”

Szenci Molnár Albert életműve nagy hatást gyakorolt a magyar kultúrára és egyházi életre. Erre emlékeztet Szabó András is, a Petrőczi Évával együtt szerkesztett kötet sorait idézve: „Írói munkássága a magyar reformáció irodalmi törekvéseinek betetőzése volt. Egyházát ellátta egy kézikönyvtárnyi művel, egész munkás életét alárendelte ennek a célnak. Nem törekedett vezető pozíciókra, és nyitott volt minden egyházi irányzatra. Latin találós kérdésekkel és képversírással is próbálkozott, sok latin és magyar alkalmi verset szerzett. Maradandó nyomot hagyott a magyar irodalomban, a református egyház múltja – ami nélkül nincs jelen és jövő – nélküle elképzelhetetlen.”