Végül kizöldül a vas

Az erdélyi Szentgericéhez és a Nyárád mentéhez kötődő fiatalkori emlékei életre szólóan lelkébe ivódtak. Például nagyanyja kézmozdulatai a laskatésztagyúrásnál, amiből neki is adott mindig egy darabot. Így készültek a fiú első állatformái, amiket környezete megfigyeléséből mintázott. Olykor csak belefeledkezve nézte a baromfiudvarban kapirgáló tyúkok lábát, ízületét, körmeit, testének legapróbb részleteit vagy az utcán elhaladó, szénával megrakott szekereket húzó lovak mozgását. Majd az aszfaltra egy törött téglával, fűcsomóval lerajzolta őket. Ekképpen indult a mintázás az életében.

Szülei tevékenysége szintén sokrétűen hatott rá. Kutatóbiológus édesapja növény- és állatismeretre, természetszeretetre tanította őt. Nagyokat kirándultak együtt a Görgényi-havasokban, miközben felfedezték együtt az ott fellelhető gyógynövényeket. Édesanyja, aki maga varrta, horgolta, kötötte a ruháit, tudattalanul is a képzőművészet irányába terelte a nyitott lelkű fiút.

Hároméves korától rajzolt, ösztönösen, szeretetből. A kreatív tevékenységgel szavak helyett is kifejezte gondolatait, érzéseit – ezt a gyermeki játékosságot, alkotás adta élményt, örömöt máig megőrizte művészetében. Édesanyja meglátta a kezében nyugvó tehetséget. Neki köszönhetően Attila művésziskolába, majd ilyen profilú gimnáziumba került. Akkoriban foglalkozott festészettel, grafikával és szobrászattal is, végül az utóbbi művészeti ágat választotta. A tér foglalkoztatta, az azt uraló formák szerelmesévé vált.

Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész, akinek műtermében készült az egyetemi felvételire, inspirálta munkáját, és megerősítette őt a szakmai pályaválasztásban. Később több alkotást készítettek együtt, például 1997-ben közösen rekonstruálták a Bolyai Farkas Református Elméleti Líceum homlokzatán lévő Alma mater-domborművet. A kolozsvári Képzőművészeti Egyetemen, ahol 2001-ben diplomázott, Kolozsi Tibor kezei alatt dolgozott. A vele folytatott viták, a mester építő kritikái sokat jelentettek művészi fejlődésében. 2010-ben elvégezte a Pécsi Tudományegyetem Képzőművészeti Mesteriskola DLA-képzését.

Szakmai pályája első szakaszában klasszikus témákkal, portrékkal, domborművekkel, maradandó alkotásokkal foglalkozott. Kezei munkáját dicséri például a Marosvásárhelyen látható II. Rákóczi Ferenc-mellszobor vagy a 2019-ben készült szentendrei Kucsera Ferenc-emléktábla.

Egyszer, megpihenve a márvány- és a gránitlapok faragása után, művészlelke elmerengett a mellénye gombjai, a ruhaanyagot összetartó varratok mint az élet elementáris részleteinek egyedi ornamentikájában. Ezt a formát ki akarta vinni az erdőbe, a rétre. De nem a grandiózus alkotásokat jelentő land art módszerrel, hanem természetművészet segítségével, apró érintésekkel, finom gesztus által.

Elsőként 2007-ben a Marosba kezdett varratokat mintázni, kövekből a tájba. További munkái elnevezései jól kifejezik tevékenységét: Kőszőnyeg, Hófuga, Falfűzés, Varrott fészek, Mohahíd. Valamennyi célja a játékosság, a természetben eltöltött idő öröme. A művész, kint járva az erdőben, saját lelkéből valamit hozzátesz a tájhoz, amely rövidesen eltűnik, újraszületik másképp. A természet számára az örökkévalóságot jelenti. Alkotásaival azt is üzeni mindannyiunknak, hogy annak erejét emberi kapzsisággal, dominanciával sem uralhatjuk soha. Helyette a környezettel való békés együttműködésre sarkall.

A végtelen műteremben ezzel a lelkülettel dolgozik sziklák formáival, lassú patakok csendes hullámaival, fák mélybe hatoló gyökereivel. Mulandó alkotásai ugyanakkor megmaradnak az ő, illetve az azt szemlélő lelkében, illetve fotódokumentáció által.

Sosem ragad bele egyetlen alkotási módba. Néhány éve a vasérc, mint a föld mélyéből érkező anyag, megmunkálása foglalkoztatja. Ugyanakkor nem távolodott el a természetközeli szemléletmódtól, hiszen egy környezet hatásainak kitett korhadó lemezben éppúgy ott rejlik az elmúlás. A mulandóság, az ősz, az avar levélforgataga, a csendesség, a megpihenés lettek a november 8-ig látogatható, Knyihár Amarilla festőművésszel közös Ár-Tér című kiállítása fő szervezőelemei.

Az ősi korra is utaló, monumentális, átlyukadt vaslevelekből épített plasztikái (sokatmondó neveik: Szél, Oszlop, Bölcső, Robbanás) az élet állandó körforgását hivatottak hangsúlyozni. Ebben a végtelenségben igyekeznek megragadni azokat a pillanatokat, amikor a szél fölkapja az addig pihenő, sárguló leveleket, vagy ahogyan az áradás kifordít kérgéből egy fadarabot. Ugyanakkor a mulandóság mellett ott rejlik a megújulás, az örökös lét erőt adó reménye, továbbá a lelki fejlődés lehetősége.

„A mulandó elemek elengedésre és lemondásra tanítanak” – vallja a művész, akit az anyag megmunkálásában, a vágási, a kalapálási, a hegesztési műveletek, a valódi mesteri fogások során átélt öröm is motivál az alkotásra. Szobraiba kifürkészhetetlen többértelműséget is belerejt, amely titokzatosságot, élményt okoz a befogadónak. A kiállítást követően az alkotásai visszakerülnek majd a zöld végtelenjébe, ahová igazán valók. Ott időnként a vaslevelek repedésein a fű felfelé tör, szél szabdalja a művet – megjelenik, belepi és újra visszaveszi őket a hatalmas természet.