Kamerával a szakadék felett

– Úgy tudom, hat éve foglalkoztatja a téma. Miért­ éppen ezt választotta?

– Nagyon személyes oka van. Akkoriban ért véget egy hosszabb kapcsolatom, és hazaköltöztem Görögországból. A barátommal elmentünk egy győri edzőterembe falat mászni, és az élmény katartikus volt. Azon kaptam magam, hogy nem a múlton rágódom, hanem a jelenben próbálok nem leesni a meredek falról. Nem sokkal utána Ausztriában részt vettem egy sziklamászó tanfolyamon. Olyan félelmet azóta sem éltem át, viszont a csúcs közelében ez a félelem megmagyarázhatatlan boldogságba csapott át, s ahogy lejöttem a falról, órákig csak magam elé bámultam és mosolyogtam. Ekkoriban jutott tudomására Száki Adrián producernek – akivel kezdettől fogva együtt dolgozom –, hogy a mászást itthon terápiás célra is használják. Egyből tudtuk, hogy ezzel a témával akarunk foglalkozni. Még aznap elkezdtük a szervezést, majd jelentkeztünk a Nemzeti Film Intézet Inkubátor Programjába, ahol felkarolták a tervünket és nemsokára elkezdődhetett a forgatás.

– Mennyire volt nehéz feldolgozni ezt a tabu­témát?

– Teljesen más hozzáállást igényelt, mint az eddigi filmjeink. Egy hónapig kamera nélkül jártam be a film forgatási helyszínére, a szenvedélybetegek felépülését segítő Megálló Csoport Alapítványhoz, hogy megértsem a működési folyamatokat és elfogadjanak a függőséggel küszködő fiatalok. Már az elején elhangzott, hogy kevés esély lesz bárkit hosszabb távon követni, mert kiszámíthatatlan, ki mikor bukkan fel. De bíztam benne, hogy sikerül. Igaz, nem volt zökkenőmentes a kezdés, mert magam is kerestem a helyemet, hiszen a kamerával egy ilyen közegben komoly károkat is lehet okozni. Engem az ember érdekelt, a felépülés lelki folyamatát akartam megmutatni. Megtiszteltetés volt, hogy beengedtek az életükbe.

– Az egyik főszereplő mondja: „Szenvedés óceán­jában sziget a rehabilitáció.” A filmben a függőségből való kigyógyuláshoz egy különleges terápiát, a sziklamászást vetik be sikeresen.

– Ez a fajta sokkterápia lehet más is, nem a sziklamászás a lényeg, hanem a felelősségvállalás, önmagunk meghaladása, megismerése és a korlátok kitolása. A sziklamászás egyik legfontosabb eleme a bizalom. Bízni kell abban, aki a kötél alján van és a másik életét a kezében tartja. A mászás közösségi sport, és a felépülésben is elengedhetetlen a közösség ereje.

– Nézve a filmet, az az érzésem támadt, hogy „mélypont érzés” lehet a droghasználatban és lehet a hegymászásnál is. Egyetért velem?

– Mindenki életében előbb-utóbb eljön, amikor azt érzi, hogy ennél lejjebb már nincs, innen valahogy ki kell mászni. Erre nagyon jó metafora a mászás maga, hiszen az tényleg erről szól. Igen, közben is előfordulnak mélypontok. Amikor félelemtől lebénulva, remegve kapaszkodik az ember a falba, nem látva tovább értelmét, majd egyszer csak megérkezik az érzés, hogy nem szabad feladni, végig kell menni az úton. Életem során ezt magam is többször megtapasztaltam. Legutóbb nagypapám elvesztésekor éreztem hasonlót. Emlékszem a pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy elengedem őt és nem gyászolok tovább, mert azzal csak magamat emésztem fel. Megdöbbentem, hogy mennyire működött ez. Egyszerű döntés volt, de nagyon fájdalmas út vezetett el idáig.

– Másfél évig követte a főhősök mindennapjait. Milyenek voltak a forgatások?

– Mintegy 120 órányi forgatott anyagunk lett. Egyaránt voltak nehéz és csodálatos pillanatok. Például, amikor Szilveszter először szembesíti édesapját szexualitásával, elgondolkodtatott, mit keresek én itt egyáltalán, végül fel­emelő pillanatokat élhettem át velük. Akadtak technikai kihívások is, sokat kísérleteztünk, hogyan rögzítsük a sziklamászást. Végül én egy külön kötéllel felmásztam, majd egy másik kötélen felhúzták nekem a kamerát, amit magamra erősítettem. Aztán órákon át lógtam így.

– Önnek mit adott ez a projekt?

– Arra tanított, hogy nézzek magamba őszintén és beszéljek a problémáimról. Mint kiderült, ezek a problémák nem is annyira mások, mint a felépülőknél. Sokkolt az őszinteség, amivel a csoportos vagy egyéni terápián fogadtak. Egy „hogy vagy”-ra igazi válasz érkezik. Nincs mellébeszélés. Ez felszabadító. Igyekszem ezt a mindennapi életemben is használni. Sokat foglalkoztat, hogy mennyire megnyílt előttem a két főszereplő, Szilveszter és Boróka. Felnézek rájuk a bátorságuk és kitartásuk miatt. Vajon én tudnék ennyire őszinte lenni önmagammal és a világgal? Indirekt módon tőlük kaptam a következő filmem alapját. Magam és a családom felé fordítom a kamerát, a transzgenerációs traumát szeretném feldolgozni.

– Különdíjat nyert a film a 40. Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon. Számított rá?

– Abszolút meglepetés volt. Amikor jött a hír, hogy mehetünk a vetítésre Varsóba, eszünkbe sem jutott, hogy ebből esetleg siker is lehet, nem is maradtunk ott a díjátadón, hanem hazautaztunk. Aztán már itthon értek minket a gratulációk. Visszakérdeztünk, hogy mihez. Hát a különdíjhoz! Nem bírtam otthon maradni, tettem egy hosszú sétát a környéken. Észre sem vettem, hogy telik az idő, úgy hajtott a boldogság.