Kékkel festett csodák

Ültünk a parasztház udvarán a nyári napsütésben. Mellettünk a fából ácsolt szárítón vártak sorsukra a frissen készült kékfestővásznak. Érezni lehetett nyers illatukat, s ahogy a lágy szellő néha meglengette egyiket-másikat, kellemes érzés volt végigsimítani őket. Megőriztem ezt az éteri pillanatot, amit a bácsalmási Skorutyák János népi iparművésznél éltem át, és most, sok évtized múltán boldogan idézem fel egy kecskeméti kiállítás kapcsán.

A bácskai kisvárosban mindmáig­ üzemelő kézműves műhelyt a Felvidékről áttelepülő Skorutyák família alapította 1879-ben. A mesterség apáról fiúra szállt, négy generációnak adott megélhetést. Skorutyák János dédunokaként elődeihez hasonlóan ősi technológiával dolgozott az ódon falak között. Hozzá bárki benézhetett, jöjjön bárhonnan a világból, szemlélője lehetett a kékfestő megszületésének. Szomorúan írom le, hogy a mester 2014-ben elköltözött az égiekhez.

A fia nem vette át tőle a stafétabotot, az örökséget egy régi barát, Bakos Zoltán viszi tovább. A dinasztia előtt tisztelegve 2015-ben közösen átfogó felújításba kezdtek és létrehoztak egy élő műhelyt, ahol a muzeális gépek működés közben is megtekinthetők, ugyanakkor helyet kaptak a kékfestőcsalád munkásságának dokumentumai és relikviái is. A porta közepén áll a műhelyalapító egész alakos szobra, Bálint József fafaragó alkotása.

Kovács Miklóssal többször találkoztam a tiszakécskei otthonában. Amikor először jártam nála, körbevezetett a műhelyében, mindent alaposan elmagyarázott. Lelkesen beszélt a vénséges perrotin min­tázógépről és faléces szárítóhengereiről, a földbe süllyesztett fes­tőküpáról és csillagráfjairól, a századokon átívelő vasalógépről, megmutatta a több száz darabból álló mintafa-kollekcióját, és láthattam a végekben álló, szebbnél szebb kékfestőanyagokat. És ha ez még nem lett volna elég, Miklós bátyám végezetül beindította az egyik öreg masinát.

Máskor a házigazda a családjáról mesélt: ősei 1878 óta foglalkoznak kékfestéssel, első műhelyük Kecskeméten volt, a Festő utcában (nomen est omen!), innen Kiskunfélegyházára, végül pedig Tiszakécskére költöztek. Utóbbi kisvárosban 1927-ben nyílt meg az a műhely, ami ma is áll. Itt lett apja mellett segéd az ifjabb Kovács, aki napjaink­ra páratlan karriert tudhat a háta mögött, azon kézművesek közé tartozik, akit a Népművészet Mestere elismerés mellett Kossuth-díjjal és Nemzet Művésze címmel is kitüntettek. Felesége, Margitka évtizedek óta alkotótársa, lányaik, Gabriella, Mária és a férje népi iparművészek. A tiszakécskei kékfestő korát meghazudtoló módon, 96 évesen is múlhatatlan alkotókedvnek örvend.

Az imént méltatott népművészek legszebb munkáit sorakoztatja fel a Kecskeméti Katona József Múzeum Népi Iparművészeti Gyűjteményének legújabb, március 29-ig nyitva tartó időszaki tárlata, mindazonáltal megismerhetjük a kihalófélben lévő kékfestőmesterség múltját és végigkövethetjük az alkotás menetét. A XIX. század végén négyszáznál is több festőműhely létezett az országban, az 1950-es évekre ötvenre csökken a számuk, az ezredfordulón pedig már csak tizenegy volt belőlük. Bács-Kiskunban hajdanán Bácsalmás és Tiszakécske mellett Kiskunhalason, Hajóson, Kecelen, Kalocsán, Kiskunfélegyházán és Kecskeméten is készítettek kékfestőt, mára az itt említett települések közül csak az első kettő büszkélkedhet eleven műhellyel.

A jól dokumentált kiállításon a művészi igényű kékfestők társaságában láthatunk férfi és női öltözékeket, a lakás díszítésére szánt függönyöket és terítőket, az alkotófolyamat nélkülözhetetlen eszközeit, köztük különféle kivitelezésű nyomódúcokat, valamint néhány családi dokumentumot. A vásznak alapszínei és mintái a nemzetiségi ízlés szerint változtak, a magyarok a középkék alapon fehér vagy világoskék mintájú kelmét részesítették előnyben, a németek a fehér és kék szín mellett a zöldet és a sárgát is használták, motívumaik apróbbak és részletgazdagabbak voltak, a vendek pedig a bronzba, vörösbe hajló, kék hátterű ruhákat favorizálták. Mindegyik külön csoda!

Magyarországon a középkorig vezethetők vissza a kékfestés előzményei. A kolostorokban lakó szerzetesek foglalkoztak először vele, inkább művészeti tevékenységnek számított, mint mesterségnek. A városi kézművesek száma a XII–XIII. századi bajor, szász, flamand iparosok betelepítésével kezdett növekedni, a kelmefestés első írásos nyoma egy XV. századi felvidéki oklevélben tűnik fel. A kék szín eléréséhez használt növény, a csülleng importja először egy 1460 körüli soproni vámjegyzékből derül ki, az indigó pedig a XVI. században, a török megszállás alatt került az országba.

Kelmefestő céhek az 1600-as évek elején Felvidéken kezdtek működni, a Habsburg-uralom alatt viszont a bécsi országos főcéh befolyása érvényesült mindaddig, amíg az 1764-ben alakult pozsonyi céh át nem vette hatáskörét. A Duna–Tisza köze és a Tiszántúl műhelyei is hozzájuk tartoztak. A budai és a pesti céhek 1813-ban kaptak jogot az alföldi mesterek új céhbe való szervezésére, ám a kézművesek számának növekedése és a fogyasztói kereslet átalakulásokhoz vezettek.

A kékfestő kifejezés hazánkban 1770-ben, egy peres eljárásban bukkant fel először, technikai eljárásként pedig egy 1798-ból származó dokumentumban említik. A kékfestő polgári és köznépi viseletben a XVIII. században vált népszerűvé. Az azt követő évtizedekben hullámvölgybe került a hazai manufakturális ipar, a két világháború pedig a mesterség fokozatosan háttérbe szorulását eredményezte. Szerencsére néhány vidéki műhelynek sikerült átvészelnie a nehéz időszakokat.