Sződliget múltja mézeskalácsból

Valószínűleg kevesen sejtették, amikor 1846. július 15-én útjára indították Magyarország első gőzösét Pest és Vác között, hogy ezzel az egész Dunakanyar jövőjét megváltoztatták. Az első vasútvonal megépítése nemcsak a közlekedést, hanem a haladást és a jövőbe vetett reményt is hozta az országnak, majd később a Duna-parti településnek is.

A Floch-Reyhersberg befolyásos földbirtokos család szinte mindent uralt a környéken: földeket, erdőket, téglagyárat, malmot, kikötőt, dohányszárítót, sőt szeszgyárat, magániskolát, kocsmát és mozit is működtettek. A környékbeliek számára munkát, megélhetést biztosítottak, adományaik hozzájárultak a község fejlődéséhez.

A környék egyik legelbűvölőbb helye a Mesetó, amely egy kis erdei ösvényen közelíthető meg. A volt téglagyári agyaggödrökből kialakított tó nem csupán a horgászok kedvelt célpontja.

Sződliget jelenlegi területén csak néhány épület állt 1910 előtt, zömében ligetes, erdős, homokos vidék volt. Floch-Reyhersberg Alfréd birtokán 1911-ben megszületett az első beépítési, „háromszög alakú” terv. Eleinte a gazdag polgárok (gyártulajdonosok, ügyvédek, orvosok) csak nyáron költöztek ki nyaralóikba, de idővel villákat építettek állandó lakhelynek.

És akkor még nem beszéltünk a műemlék vízimalomról, a Gras­sal­kovich család magtárjáról, a téglagyár agyagba égetett múltjáról, a legendás Kádár-féle vendéglőről, a Szent Katalin gyógyszertárról, a Korsók Házáról meg a titokzatos Bagolyvárról! És a három felekezet templomairól, köztük a katolikus istenházáról, amelyet mindössze 119 nap alatt építettek fel a perselypénzből, adományokból, téglajegyekből és műsoros estek bevételeiből, közösségi összefogással, 1919-ben.

Több mint száz évvel később szintén a példaértékű közösségi összefogás vonzza az érdeklődőket Sződligetre: a Mézeskalácsfalu – Sződliget anno című különleges helytörténeti kiállítás. Két és fél hónap alatt, mintegy száz önkéntes civil munkájával, a Sződligeti Jubileumi Alapítvány keretében jött létre.

– Tizennégy évvel ezelőtt néhány anyukával jótékonysági célra kezdtünk mézeskalács házakat sütni. Amit külön-külön otthon megsütöttünk, azt az adventi vásár keretében eladtuk, és a pénzt összedobva az óvodai csoportszobába asztalokat, székeket vettünk, később ebből készülhetett el a sószoba, amit a mai napig használnak a gyerekek – emlékszik vissza a kezdetekre Szinte Edit ötletgazda, az alapítvány elnöke. – Később a plébánián kamarakiál­lításokat rendeztünk, például mesejelenetek tematikával. Ekkor már az óvoda vagy az iskola konyháján jöttünk össze és közösen sütögettünk. Teljesen amatőrként, úgyhogy néha bizony elégettük a tésztát, meg borult az épület, de évről évre bővült és erősödött a közösségünk.

Az idei kiállítást egy dokumentumfilm ihlette: két fiatalember, Ókovács Benedek és Polcz Péter Ezerarcú Sződliget címmel nyolcrészes, az interneten elérhető kisfilmet forgatott a településről, amit nyáron mutattak be egy LED-kivetítőn. Ez mélyen elgondolkodtatta Szinte Editet, hogy mennyire fontos minden lehetséges eszközzel minél szélesebb közönségnek bemutatni a kulturális és természeti értékeiket.

– Hová vezet a jövőnk, ha nem tudjuk, mi történt a múltunkban? Ezen pörgött az agyam, mígnem rátaláltam a Pest Vármegyei Önkormányzat pályázatára, ezt elnyerve valósulhatott meg az újragondolt mézeskalács-kiállítás. Idén egyfajta generációváltáson is átestünk: átadtuk a tervezést azoknak a kreatív sződligeti fiataloknak, akik 2008-ban még fülig porcukrosan hátráltatták az alkotó édesanyák munkáját. Van köztük egyetemista, tervező grafikus, belsőépítész, designer; boldogan szálltak be a projektbe, tele ötletekkel és lendülettel. Most rajtuk volt a falu szeme: ők hogyan látják Sződliget múltját, jelenét és jövőjét? Hogyan ötvözik az adventi hangulatot a történelmi múlttal? Hogyan fognak harmonizálni a megjelenített történetek, fényképek, képeslapok a mézeskalácsból készült alkotásokkal?

A kérdésekre válaszolva jelentjük: tökéletesen! A kiállítás fogyasztható mennyiségű és élvezetes minőségű olvasmányt kínál, nem beszélve a fűszeres illatokról és a míves mézeskalács alkotásokról, a kifinomult díszítésről.

– Több mint száz ember munkáját, összefogását dicséri a tárlat. Egyik barátunk felajánlotta a kiállításhoz az üresen álló, romos ingatlanát, előbb ezt kellett rendbe tenni, kifesteni. Volt olyan csapat, aki csak a helytörténet szelektálásával foglalkozott, míg mások a vizuális világgal, a megjelenítéssel. A mézeskalácsos brigádnak novemberben szombatonként Csipor Enikő, a Mázas Mézes Manufaktúra művésze workshopot tartott a plébánián. A nagy épületeket ő profiként elkészítette, bennünket pedig megtanított arra, hogyan lehet ilyen leheletfinoman díszíteni, a csodás régi viseleteket visszaadni, az apró részletekkel együtt, a sétapálcától a napernyőig. Rajta kívül még Búza Katalin irányította a művészeti munkát.

Sződliget mézeskalácsba gyúrt múltja nagy sikernek örvend, egymást érik a látogatók, a helyi iskoláscsoportoktól a Dunakanyarban kirándulókig. És hogy mi lesz az épületek, figurák sorsa januártól? Az egyik régi villa tulajdonosa felismerte az otthonát, önkéntes adományért cserébe hazaviheti majd. A gyógyszertár tulajdonosa is bejelentkezett már a házért és a mellette álló, innen nyugdíjba ment patikus Misi bácsiért. Elvégre egy település múltja nem lehet az enyészeté!