Tehetség vezeti kezeit

– Hogyan tekint vissza az elmúlt 21 életévére? Istenadta tehetség miatt vagy nagyfokú, kitartó művészi munka által jutott el idáig?

– Az egyik a másikból következik. Ilyen módon sorsszerű a tehetség, mert magunkban hordozzuk a kiteljesítésének vágyát. Hálás vagyok a szüleimnek, mert megadták annak a lehetőségét, hogy csak erre koncentrálhassak. A zongorajáték azóta az életem része, hogy három és fél évesen megkaptam az első pianínómat. A gyakorlás mellőzése hiányt okoz bennem, fizikai­lag rosszul érzem magam. Ezt jelenti a művészetnek élni.

– Fel tud idézni olyan zenedarabokat, amelyeket gyermekként játszott, és benne maradtak a lelkében?

– Három-négyet most is pontosan el tudnék játszani, mert valósággal belém ívódtak ezek a darabok. Elvarázsolt az, hogy amint leütöttem két billentyűt, a hangok egymáshoz való viszonyából világok tárultak fel előttem. Egyik boldogságérzetet vált ki, a másik szomorúságot közvetít. Játszottam óvodásdalokat, és próbáltam kis műveket írni különböző hangnemekben. Órák hosszat ültem a pianí­nó előtt és gyakoroltam. Évekkel később sem zongorázom másként, de a szubjektum idővel változik. Az összes átélt élményem, minden elolvasott betű, megtekintett festmény vagy a mostani beszélgetés is gazdagítja azt.

– Sokszor említi, hogy szakmai pályája építését a szülei sokrétű támogatása kíséri végig.

– A kezdetektől mind a mai napig. A beszélgetéstémáink – például­ az autóúton, amikor a nagyszülőkhöz tartottunk Erdélybe – Imma­nuel Kant német filozófusról vagy Rainer Maria Rilke osztrák költőről szóltak, de nem erőltetett módon. Édesanyám és édesapám minden koncertemre velem jönnek, néha Dani, a bátyám is, ami külön öröm számomra. A szüleim menedzselik a munkámat, szervezik a fellépései­met és így tovább. Személyiségemnél fogva sem nekem való ez a feladat. Másrészről nem használok telefont, sem egyéb digitális eszközöket. Teljes valómmal csak a művészetnek élek.

– A Virtuózok klasszikus zenei tehetségkutató verseny és az a tény, hogy a berlini Barenboim-Said Akadémián korunk egyik legnagyobb zongoraművésze kezei alatt folytatja a tanulmányait, hatalmas mérföldkövek a zenei pályafutásában. Mi viszi szüntelenül előre?

– Sosem érdekelt más, csak a szakmai haladásom. Az ismertség nem okoz számomra elégedettséget. Az már igen, hogy Schiff András óráján úgy adjak elő egy Robert Schumann-darabot, hogy a mesteremet is meglepjem vele. Kivételes dolog az életemben, hogy nála tanulhatok. Inspirálóan hat rám, és egészen új dimenziókat nyit meg előttem, hogy neki játszhatok.

– Miként tud folyamatosan megújulni a művészetben?

– A mindössze nyolcvanfős egyetem koncerttermében rendszerint világhírű zenészek zongoráznak. Sokat tanulok a játékuk hallgatásából. Művészként úgy vélem, hogy egy tökéletes darab nem mozoghat két hangulat határán, hanem kristálytisztán kell közvetítenie az egyik vagy a másik érzelmet. Mozart d-moll zongoraverseny című zenei műve olyan, mintha a szerző a Teremtő előtt állna. Az ott és akkor érezhető védtelenség érzésével kell játszani ezt a darabot. Nekem a motorikus üres zongorajáték helyett a zene tartalmáról, mondanivalójáról való elmélyült gondolkodás jelenti javarészt a gyakorlást.

– Vannak kedvenc darabjai, amelyek bizonyos életszakaszokban, hangulatokban újra és újra megszólítják önt?

– Természetesen. Mozart mellett Bach, Schumann, Bartók Béla vagy Kurtág György – akit személyesen is megismerhettem – művei mind ilyenek számomra. A fellépések előtt hosszú idővel általában nem adok meg konkrét műsort, csak szerzők neveit. Hetek, hónapok telnek el, míg összeáll egy koncert tartalma. A helyszín, a közönség hangulata irányadó ebben. A Kodály Központot és a Művészetek Palotáját például jól ismerem, ezért nagyjából tudom, mire számíthatok, ha ott játszom.

– Lenyűgöző számomra, amikor egy előadás alkalmával a zongora előtt ül, és belefeledkezve csak a játékra összpontosít.

– A próbák inkább földi jelenlétek, a koncertek viszont valóban ennél magasabb érzelmi szinten működnek. Ez egy rendkívül koncentrált állapot, amelynek az ereje elragad. A legszebb pillanatok a színpadon történnek, váratlanul. Ott és akkor csak én vagyok, a zongora, és olyan, mintha a vállaimon érezném nagy elődöm kezeit.

– Mozart darabjaiban a lét csodáját, míg Beethoven inkább a sorskérdéseket boncolgatja. Mi a meghatározó erő az ön művészetében?

– Minden, ami körülvesz bennünket, a világ teljessége abban a nyolc hangjegyben összpontosul. Ez jelenti az igazi művészetet, amelynek megmutatására csak tíz-tizenöt szerző képes. Hallva egy ilyen előadást, biztosan érezhető, hogy az életre adott válasza igenlő vagy elutasító. Nem leképezni kell a hangulatot, hanem megteremteni azt a hangszer billentyűin. Amikor a művész minden átélésével együtt szólal meg egy zongoradarab, akkor a befogadóban nem marad több kérdés.