Pompejiben dolgozni kiváltság

A művészetben és a régészetben ugyanúgy jelen van a fájdalom, a veszteség, a halál és az erőszak, mint személyes történetünkben. Ezt Pompejiben, abban a vá­­rosban, amelyet a Vezúv Kr. u. 79-ben „elevenen eltemetett”, jobban érzékeljük, mint a világ bármely más pontján – állítja a mindössze 44 éves, német származású Gabriel Zuchtriegel, aki négy éve a Pompeji Régészeti Park igazgatója. A Trend Kiadó gondozásában megjelent, Pompeji: A pusztulás varázsa című könyvében új megközelítésben mesél arról, hogy a rég betemetett ókori emlékek, mozdulatlan romok és néma freskók még ma is hogyan képesek megváltoztatni bennünket. 

Rendkívül találó a „pusztulás varázsa” kifejezés, jómagam csak fél évvel ezelőtt tapasztaltam meg ezt élőben a villák és rabszolgaszállások, színházak és pékségek, thermák (fürdők) és templomok romjai között sétálva. A múlt feltárásakor egyfelől ókori szöveges forrásokra támaszkodhatunk, másfelől a régészek, vulkanológusok és egyéb szakemberek kutatásaira. 

A Vezúv akkor már majd' háromszáz éve nem tört ki, amikor is Kr. u. 79 egy őszi napján, a késő délelőtti órákban elszabadult a pokol. A hegy csúcsa valósággal felrobbant: a föld belsejéből kilövő magma, hamu és kőzet egészen 32 kilométernyi magasságba repült fel, majd hamarosan apró, olvadt lávakövek, úgynevezett lapillusok kezdtek hullani az égből. 

A kőzápor 18-19 órán keresztül eltartott. A lerakódó lapillusréteg óránként 15 centimétert hízott, ez 18 óra alatt több mint 2,5 métert jelent. A súly alatt sok háztető beszakadt: számítások szerint a rájuk nehezedő tömeg négyzetméterenként és óránként 100 kilogrammal nőtt. 

Ám ez még nem minden! Húsz óra múlva az atombomba-robbanásra emlékeztető gombafelhő, amely ott tornyosult fölöttük, egyszer csak elkezdett összezuhanni, végül teljességgel önmagába roskadt. Eközben úgynevezett piroklasztikus hullámok keletkeztek, amelyek az oszlop tövénél olykor 100 kilométeres sebességgel terjedtek szét. Az erejükön túl a hullámok rendkívüli hőmérsékletűek is voltak: 300-400 Celsius-fokosak. A hősokktól és az oxigénhiánytól emberek és állatok égtek el és fulladtak meg. Sajnos még hosszan lehetne sorolni a tragédia körülményeit. 

A világhírű romvárosban a szisztematikus feltárások már 1738-ban megindultak, az évszázadok során megannyi izgalmas lelet került elő, a pazar falfestményektől a hétköznapi tárgyakig. De szó esik a könyvben az évszázadok fosztogatóiról meg a II. világháborúban szenvedett veszteségekről is, amikor a szövetségesek légiereje bombázta Pomejit és környékét. Valamint arról is, mit jelentett a múlt század elején az ókori régészetből doktorált Margarete Bieber megjelenése az akkoriban férfiklubnak számító szakmában. 

Pompejiben dolgozni kiváltság – vallja a könyvet író régészdoktor. A nyüzsgő, több tízezer léleknek, felfoghatatlan nyomornak és határtalan luxusnak egyaránt otthont adó város lakói, állatai, épületei, utcái és tárgyai szó szerint és átvitt értelemben is beleégtek az időbe. 

Borzongtató és egyben lenyűgöző emlék az utókor számára, ahogyan a tűzhányó anyaga egészen kivételes módon konzerválta a környező településeket, Herculaneumot és Pompejit. A feltárásoknak közel sincs vége, máig rengeteg a felfedeznivaló és a megválaszolatlan kérdés.