Láthatatlan terhet cipeltek

Manapság a jellemzően nők által rendszeresen végzett feladatokra, amelyek észrevétlenül mű­­ködtetik egy család hétköznapjait, ekképp hivatkozunk: láthatatlan munka. A kultikus film által ismertté vált „fantomszál” elnevezés a női kézben összpontosuló szívós erőre utal, ami átszövi a mindennapi életet, összetart rokoni és társadalmi közösségeket. A 2024–2027 között látható kiállítás hat művészfeleség életét mutatja be, s egyúttal ráirányítja a figyelmet a férjük karrierje érdekében tett rendkívüli vál­la­lá­saik­ra, teljesítményeikre, amelyekről mindeddig keveset tudhattunk. 

E sorozat nyitó tárlata Vajda Júlia (született Richter Júlia) személye köré szerveződik, aki szelíd, de karizmatikus lényével támogatta házastársa, Vajda Lajos művészetét. A kettejük között hamar kialakult nem mindennapi kötelék a nő életében végig meghatározó jelentőséggel bírt. Ugyanakkor az alkotó is olyan szövetségesre talált az asszonyban, aki a tragikusan rövid életű próféta-festő halála után is vakmerő elszántsággal óvta, gondozta a XX. század viharai közepette a rendkívüli, ám mostoha sorsú életművet, rendíthetetlenül küzdött annak méltó bemutatásáért. Közben saját művészetét, s olykor édesanyai feladatait is háttérben hagyta. Megrázó sorsa megannyi részlete tárul fel előttünk a temérdek levélből, feljegyzésből, különféle iratokból, amelyeket gondosan félretett. Belőlük most egy izgalmas válogatást kapunk. 

Életének meghatározó részletei rézhuzalból rajzolódnak ki a tárlaton. Közülük a próbababa alak jelképezi Júliának a XX. század szocia­lista-kommunista kultúrpolitika uralta abszurd kor évtizedeiben a varrónőként, gombkészítőként szinte éhbérért végzett munkáját. A polgári családba születő lány tizenkét éves volt, amikor édesapját, vele együtt a család az anyagi biztonságát elveszítette. Nem fejezhette be az iskolát, helyette varrodába adták, hogy kitanulja a munkát. Bár egész életében gyűlölte ezt a kényszerszakmát, szinte mindvégig ez jelentette számára a kenyérkeresetet. 
Évekig visszajárt Pozsonyba (családja 1922-ben Trencsénből költözött át), hogy órabéres varrónőként előteremtse azt a csekély összeget, amiből aztán telente szobát tudtak bérelni Vajda Lajossal Budapesten. Megindító, bensőséges szerelmes levelezéseikből tudjuk: a művészt bántotta Júlia áldozatvállalása, mégis elfogadta. Második férje, Jakovits József szobrász az Állami Bábszínházban dolgozott, de mellette szintén anyagi bizonytalanságban, alkalmi munkákból élt. Az 1940-es években a betevő falat előteremtése is nehézséget okozott, olykor meg kellett küzdeniük a lakásban tartózkodás jogáért. A leginkább szerény, visszahúzódónak ismert asszonyt azonban mégsem riasztotta a szenvtelen bürokratikus rendszer. Állhatatosan levelezett a hivatalokkal, amelyet gondosan megőrzött dokumentumok tanúsítanak. 

Vajda Lajost zsidó származása miatt internálták, ott súlyosan megbetegedett, hazaengedése után fájdalmasan korán elhunyt. Az özvegy Júlia hajdani férje nevét örökségként hordozta, még a második házasságát követően is. Tisztelte egykori művész kedvese szellemi hagyatékát, és óvta alkotásai mellett a naplófeljegyzéseit, a lenyűgöző szakmai könyvtárát. Az életmű tárolására, állapotmegóvására, szakmai elismertetésére rendkívüli erőfeszítéseket tett. 

A tárlat több kiemelt téma szerint mutatja be Vajda Júlia életét, abban a létfenntartás, a megjelenés és a művészet mellett kiemelt figyelmet kap az anyai szerepe. Első férje nem akart gyermeket, mondván, a csecsemősírás hátráltatná a művészetre koncentrálást. Ezért az asszony második házassága során, harminchárom évesen válhatott csak édesanyává. Ikrei, Vera és Iván mindennapjait leginkább a bizonytalanság jellemezte: elköltözések, disszidálások, s arra is akadt példa, hogy hosszú időn át nélkülözniük kellett édesanyjuk, édesapjuk jelenlétét. Például, amikor Júlia 1964-ben Párizsba utazott az egykori férje hagyatéka nemzetközi elismerésének ügyében, fűtetlen lakásban, nevelőnővel hagyta tizenöt éves gyermekeit. Figyelmét szüntelen az örökség gondozása, később a saját művészete kötötte le. 

Kozák Zsuzsannától, a tárlat kurátorától megtudjuk, hogy az asszony már tizenévesen remekül rajzolt, később Vajda Lajos támogatta szakmailag feleségét. A férfi halálát követően Júlia egy feljegyzésében ír róla, hogy a művész szellemi örökségének nem elsősorban a festészeti stílusát tekinti, hanem az abbéli alkotói jellemet, hogy legyünk kíváncsiak, kutassunk, és járjunk be saját utat. Ő is így tett. A tárlaton látható Szent Rita ikonikus önarcképfestményén megigézi „mestere” stílusát, ugyanakkor nem szolgamásolást látunk, hanem művészhatás alatt született egyediséget. Ezzel ellentétben a precízen megtervezett, absztrakt jellegű kompozíciót ábrázoló Táj című munkája kétségtelenül „saját lábakon áll”. 

Bár a tárlat csak az említett két művét tárja a látogató elé, valójában rengeteg munkája maradt fenn: többek között olajfestmények, klaszterek, grafikák, kollázsok. Önálló kiállításra életében kevésszer adódott lehetőség, első alkalommal Mészöly Miklós és Polcz Alaine otthonában egy háromnapos lakástárlat keretében. A művészházaspár a szögek véste falat sokáig nem hozta rendbe, így emlékeztek Júlia náluk bemutatott képeire. 1981-ben a Műcsarnokban rendezett életmű-kiállítása megnyitóján már súlyos betegen vett részt. 

A sorsa keserédes lezárásaként mégsem ezt a történetet kell megemlíteni. A szentendrei Kovács Margit Kerámiamúzeum megalapítása, mint utolsó szalmaszál, adta neki az ötletet, hogy egykor szintén a városban alkotó hajdani férjének is legyen múzeuma. Száz művet összeválogatott, azokat eladta az államnak, így végre lehetősége nyílt a dédelgetett terve megvalósítására. Az élet kegyetlen fintora, hogy az 1982-ben bekövetkező halála miatt a Vajda Lajos Múzeum egy évvel későbbi megnyitását már nem élhette meg.