A kis pillanatok nagy fotográfusa

Hogy ki volt André Kertész (1894–1985)? A fényképezés lírikusa. Neve egyet jelent a fényképezés új, költői nyelvezetével. Már pályája kezdetén – az első világháborús frontról küldött ké­­pein – megmutatkozott különleges látásmódja: nemcsak dokumentált, hanem érzelmi jelenlétet és költői atmoszférát is képes volt megörökíteni. Meglátta az esernyők ritmusában, a víztükröződések játékában, a csonkig égett cigarettában vagy épp egy árnyékos szobasarokban a mélyebb jelentést. 

Kertész képei nem harsányak, nem kiáltanak – inkább suttognak, sejtetnek, és éppen ezért válnak időtállóvá és egyetemes érvényűvé. Ő nem a nagy gesztusok embere volt, hanem a pillanatoké, amelyek olykor jelentéktelennek tűnnek – egészen addig, amíg a lencséjén át rájuk nem nézünk. 
Bár sosem kapta meg azt a kortárs elismerést, amely más, nála hangosabb alkotóknak kijutott, Kertész munkássága megelőzte a modern fotográfia több irányzatát. Az általa alkalmazott kompozíciós újítások (a szokatlan szögek, tükröződések, részletekre fókuszáló képkivágások) olyan művészekre voltak hatással, mint Henri Cartier-Bresson vagy Brassaï. Cartier-Bresson egyenesen így nyilatkozott róla: „Minden, amit csináltam, azt Kertésztől tanultam.” 

A Capa Központ megnyílt állandó kiállítása méltó módon mutatja be Kertész munkásságának érzelmi finomságait. A szentimentalizmus az ő esetében emberi érzékenységet jelent, törődést a mulandó dolgokkal, a magány pillanataival, a rejtett szépséggel. Képeiben tetten érhető az elvesztés fájdalma, az elvágyódás, a gyökértelenség – mindaz, ami egy XX. századi művész és emigráns sorsát meghatározta. Magyarországról való távozása után sosem tért vissza véglegesen. Párizsban elfogadták, de az amerikai évtizedei alatt sokáig mellőzött volt – ennek fájdalmát több levelében meg is fogalmazta. 

A kiállítás alapját képező, gyermekkora emlékei helyszínének, Szigetbecsének ajándékozott 120 eredeti, szignált fotográfia mellett a tárlat kiegészül a művész által Franciaországnak adományozott archívumból származó üvegnegatívok digitális nyomataival is. Továbbá helyet kaptak személyes tárgyai és feleségével folytatott levelezéséből származó képeslapok is: ezek a közös játék emlékei, a képeslapokhoz írt gondolatok, megjegyzések, apró rajzok egy privát, intim világ dokumentumai. 

A tárlat hat tematikus egység mentén vezeti végig a látogatót Kertész életén és művészetén. A Rezdülések szekció a fotográfus egyik legmeghatározóbb vonását emeli ki: a „kis dolgok költőjét”. Egy ágyra dobott kabát, egy törött tükör, egy macska az ablakban – ezek a hétköznapi részletek Kertész lencséjén keresztül szimbolikus, lírai jelentést kapnak. Ez volt az a látásmód, amellyel újat teremtett a XX. századi fotográfiában: „Nem a dolgokat fényképezem, hanem az érzéseimet, amiket kiváltanak bennem.” 

A hadak útján, az első világháború idején készített fényképei nem propagandaképek, hanem személyes dokumentumok. Búcsúzó katonák, csendes frontvonalak, mélázó tekintetek – a fotók emberközpontúak, belülről mutatják meg a világégés következményeit. 
A feleségem történetéből kiderül: felesége és múzsája, Elizabeth évtizedeken át visszatérő motívum. Halála után Kertész fotóin újra és újra feltűnnek a hiány képei: egy üres szék, egy árnyék, egy tükröződés. 

A pesti műtermektől a párizsi atelierekig (műtermekig) című szekció Kertész karrierjének alakulását mutatja: a magyarországi kezdeteket, majd a Párizsban eltöltött időszakot, ahol avantgárd körökbe került, és ahol olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Mondrian vagy Colette. Ezek a képek már bátrabban kísérletezők: elmozdul a dokumentarizmustól a formai játékok felé. 

A test metamorfózisa elsősorban a Distortions-sorozatra épül, azaz az 1930-as években készített torzított aktokra. Kertész tükrökkel, lencsékkel manipulálta a női test formáját, mégsem vált erőszakossá vagy tárgyiasítóvá – inkább esztétikai játék ez, és filozófiai kérdés is: mi a valóság, és hogyan torzítja a néző szeme? 

Életének későbbi szakaszában Kertész egyre inkább az absztrakció, az elmúlás, a megfoghatatlan felé fordult. Az enigmatikus kép című blokkban sok a fény-árnyék játék, geometrikus struktúra, elhagyott tárgy. Mintha csak azt kérdezné: ha minden elmúlik, mi az, ami megmarad egy pillanatból?