Idegsebész régimódi erényekkel

Leginkább a táncművészek tevékenységéhez hasonlítható az idegsebészet. Mindkét esetben több dologra kell koncentrálni. A táncos fizikailag csúcsformában van, tökéletesen ismeri a koreográfiát, folyamatosan gyakorol egyedül és társaival. Elengedhetetlen a precizitás, a társai iránt érzett bizalom, a több dologra való figyelés, a tökéletesség elérése, és persze szeretnie kell, amit csinál. Az a célja, hogy tehetségével örömet szerezzen a publikumnak, ebből merít erőt a továbbiakhoz, ami a folytatásra ösztönzi, és hogy addig ne legyen elégedett, amíg azt nem érzi, kifogástalan munkát végzett. 

Ezt a hasonlatot dr. Peter Vaj­koczy fogalmazta meg, akinek Élet és halál küszöbén című könyvét az Open Books adta ki. (Németországban 2022-ben Agymunka címmel jelent meg.) A párhuzam sok tekintetben helyénvaló, de azt is hozzá kell tenni, hogy az idegsebész munkája rendkívüli alázatot és felelősségtudatot, fegyelmet, kitartást és tudományos kíváncsiságot is kíván. Nemcsak a sikereket, hanem a kudarcokat is tudniuk kell a maguk helyén kezelni. Hogy ez mennyire nem könnyű, arról a professzor őszintén vall a négyszáz oldalas könyvében. Ha a műtét után komplikációk lépnek fel, vagy meghal a beteg, azt nagyon rosszul éli meg, ilyenkor mindig bűntudatot érez, vívódik, kétségek gyötrik. Szerencsére az eredményes beavatkozásokból van több, ami az alázat fokozásához és a félelem mellé társuló elégedettséghez vezet. Talán meglepő, hogy dr. Vajkoczy tizenkét év klinikavezetői munka után felkeresett egy coachot, mert szükségesnek érzett tisztázni néhány olyan kérdést, amik új irányokat szabhatnak további pályájához. 

A Der Spiegel német hetilap által az „agy géniuszának” nevezett szerző részletesen leírja, hogyan tervezik meg és hajtják végre a legnehezebb műtéteket a berlini Charité Kórház Idegsebészeti Klinikáján, melyet ő vezet. Leggyakoribb esetei a sztrók, az agydaganat vagy a gerincoszlop különböző megbetegedései. Naponta öt-hat műtétet végez, melyek hosszúra nyúlhatnak és nagyon bonyolultak. Dr. Peter Vajkoczy olyan érzékletesen és szakszerűen tárja elénk a műtőben zajló jeleneteket, hogy mi, olvasók úgy érezzük, jelen vagyunk a helyszínen. Kulisszatitkokat tudhatunk meg egyebek közt a nehéz döntések lélektanáról, az éber állapotban végzett agyműtétről, a mikrosebészet kihívásairól, a rossz hírek közlésének művészetéről, valamint arról, miért műtenek egy rossz prognózis ellenére, miért nehéz választani az élet minősége és hossza között stb. Mindeközben sokat lehet tanulni a lebilincselő stílusban előadott történeteiből. A könyv legfőbb célja pedig egyértelműen kiviláglik, ugyanis a világhírű főorvos azt szeretné, ha mások is átéreznék azt az áhítatot, melyet munkája ébreszt benne, illetve azonosulni tudnának szakterülete iránti szenvedélyével. 

De még valami miatt fontos számunkra ez a könyv. Szerzője, dr. Peter Vajkoczy magyar származású. Szülei 1967-ben kéthetes vízummal utaztak egy müncheni nagybácsihoz, aztán végleg ott maradtak. Édesapja mellkas­sebész­ként a Budapesti Orvostudományi Egyetemen dolgozott, édesanyja pedig műszaki asszisztensként és ápolónőként. Münchenben mindketten egy háziorvosi rendelőben találtak munkát. Peter már kint született, 1968-ban, hatéves korától teniszezett, sportoló akart lenni. Tízéves koráig gyakran jött Magyarországra rokonlátogatóba, jól beszélte a nyelvünket, de mára elhalványult ebbéli tudása. Orvosi pályáját Mannheimben kezdte, 2007-ben került a berlini Charité Kórházba, ahol azóta is az idegsebészeti klinikát vezeti, elmondása szerint úgy, mint egy nagy családot. Három osztályon több mint harminc fő- és segédorvos, illetve számos ápoló, munkatárs és laboráns lát el egyszerre közel száz beteget. 

Végül álljon itt a professzor szakmai hitvallásának is beillő gondolata: „Ahhoz, hogy valakiből jó idegsebész váljék, néhány, talán régimódi erényre van szükség; a sztárallűrök megléte egészen biztosan nem tartozik ezek közé. Munkánk alapjául az alázatot és a felelősségtudatot, a hálát és a bizalmat, a megbízhatóságot és az őszinteséget, a fegyelmet, a kitartást és a tudományos kíváncsiságot tartom.”