Muszáj, hogy példát adjunk

Hogyan fogadja a hagyományos cigány közösség, ha egy fiú úgy dönt, papi pályára lép, és vállalja a cölibátust? Hogyan fogadja be a cigány származású papokat a gyülekezetük? Vajon a származásukra támaszkodva közelebb tudják-e hozni az egyházhoz a cigány embereket? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a személyes válaszokat a Sírókkal sírni, nevetőkkel nevetni című kötet két szerzője, dr. Mándi Nikoletta és dr. Báder Iván. A váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola Hittudományi, Társadalomtudományi és Romoló­giai Tanszékének oktatói 2023 nyarán és őszén készítettek mélyinterjút hat cigány származású pappal, illetve szentelés előtt álló papnövendékkel. A kötet végén a szerzők egy-egy tanulmánya olvasható. 

A könyv címe az Orsós Zoltánnal készített interjúból kölcsönzött szókapcsolat. A letenyei plébános egy putriban született, nagyon mély, lehúzó közegbe. „Olyan környezetben éltem, ahol az embereket legtöbbször a padlón láttam. Ezt érthetjük szó szerint, de akár metaforaként is.” A gyámhatóság kisdiák korában kiemelte a családjából, ezután évekig élt a balaton­be­rényi gyermekotthonban, majd nevelőszülőkhöz került. Középiskolás korában ébredt rá arra, hogy „vannak az életnek olyan aspektusai, amelyeket csak a földről, a padlóról lát meg az ember. És én a padlóról azt láttam meg, hogy egyszerűen abba kell hagynom a rejtőzködést. Ugyan nem tagadtam a származásomat, de mégis rejtőzködtem. Mondjuk ki: félig tagadtam. A sírókkal elég jól tudtam sírni, a nevetőkkel elég jól tudtam röhögni, csak hogy ne derüljön ki a nagy titok, hogy cigány vagyok. Kis hülye tyúkeszemmel azt gondoltam, hogy ez rejtve tud maradni. De ami nyilvánvaló, az nyilvánvaló. Akkor ezen a mélyponton, a padlón elhatároztam, hogy nem fogok többé menekülni, meg kell állnom, vállalnom kell ezt a problémát". 2003-ban szentelték pappá a szombathelyi Sarlós Boldogasszony-székesegyházban. Élete egyik legszebb élményének azt tartja, hogy akkor már súlyos beteg édesanyja nála lett elsőáldozó. 

Dr. Balogh Győző János a Magyar Görögkatolikus Metropólia első doktorált cigány papja. A Miskolci Egyházmegye cigányügyi referense úgy tapasztalta, hogy „a roma közösségeknek van egy visszahúzó, negatív ereje is. Például velem is nagyon sokszor el akarták hitetni, hogy nem vagyok képes erre, hogy nem leszek úgysem pap. Ekkora ellenszélben rengeteget kellett küzdeni ezért. Úgy érzem, hogyha otthon maradtam volna, akkor előbb-utóbb azt az életformát másoltam volna le, amit magam előtt láttam”. 

Az interjúk visszatérő eleme egy-egy nem roma pedagógus részéről őket érő lekicsinylés, a bizalom teljes hiánya, a gyerekek származásához társított hiedelem, miszerint képtelenek a tanulásra, a fejlődésre, a társadalomban való helytállásra. A Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán tanuló Lakatos Zsolt így idézte fel gyermekkorát: „Általános iskolában az egyik tanár azt mondta, hogy nem lesz belőlem semmi. Egyébként ez nem trauma nekem, ellenkezőleg, inkább motivált engem. Emlékszem, hogy cinikusan megjegyezte, hogyha meglesz az érettségim, akkor csengessek be hozzá. (…) volt egy tanárnő, akinek nagyon hálás vagyok, mert lelkesített. Amikor a papnevelő intézetbe mentem felvételizni, egy nyelvi órán kijelentette, hányingert kap attól a tudattól, hogy pap leszek. Valójában engem ez is ösztökélt. Nagyon megerősített a hivatástudatomban.” 

Az interjúk szereplői fontosnak tartják, hogy tegyenek a cigány közösségért. Vagyis közös bennük, hogy minden nehézség, kihívás ellenére sem fordítanak neki hátat. „Cigány pap vagyok. Kell, hogy legyek cigány pap – olvasom a kötetben Farkas Tibornak, a Kalocsa–kecskeméti Főegyházmegye áldozópapjának vallomását. – Valamelyik nap mentem át a templomba, és egy cigány közösség volt ott. Elmentem mellettük, és köszöntek, hogy dicsértessék. Nem hallották meg, hogy visszaköszöntem. Utánam szóltak, hogy cigányok vagyunk, ez nem fog nekünk köszönni. Visszamentem és közöltem velük, hogy én is cigány vagyok. Odajött hozzám egy nő és fél órán keresztül elmondta az életét. Azt mondta, ha nem lennék cigány, nem jött volna. Tehát, hogy énnekem oda kell tennem a nevemhez mindig azt, hogy cigány pap. Kötelességem. Muszáj, hogy példát adjunk.” 

Kubik Zsolt, az Egri Főegyházmegye áldozópapja, a mezőkövesdi Szent László-plébánia káplánja szintén így érzi: „Én cigány pap szeretnék lenni. A papság természetesen prioritás, mert erre szentel föl minket az érsek atya, az egyházmegye szolgálatára. De emellett nagyon fontosnak tartom azt, hogy a cigány származás ne legyen hátrány, ne legyen tabu. Mindenki merje felvállalni a származását. Ezen a különleges helyen pedig, amit egy papi szolgálat jelent, talán még fontosabb az identitásunk felvállalása.” 

Magyar Richárd Zsolt, a fehérgyarmati görögkatolikus parókia lelkipásztori kisegítője beavatja az olvasót abba, hogy „a romáknál van egyfajta babonaság vallásosságból fakadóan. Inkább félik az Istent, vagy ők ezt jobban ismerik, mint az istenszeretést, mert úgy gondolják, ha valami rosszat tesznek, annak lesz valamilyen következménye”. 
Meglepően hat, hogy áldás és átok közt kivételesen vékony az elválasztó vonal. Amennyi nehézséget vonnak maga után a szegénység és járulékai, ugyanannyit kamatoztathat belőle az érzékeny, fogékony egyén. Felismerések és a hivatástudat megerősödése, a kiválasztódás érzése és a múltban történt események jótékony értelmezése is összefogja a hat izgalmas beszélgetést.