Vokális kötélhúzás a Zene Házában

Röviden megfogalmazva: egy, a világ minden táján felvett dokumentumfilmet fordított át a Magyar Zene Háza izgalmas kiállítássá! Garry Bassin amerikai filmrendező-producer és barátja, a japán színész-producer-író Tomoko Ya­­maguchi fejéből pattant ki az ötlet, hogy filmsorozatban dolgozzák fel a világ zenei sokszínűségét. Az első epizódot éppen hazánkban forgatták, három hónapig tartózkodtak nálunk. Ekkor ismerték meg a projekt másik két fontos és időközben állandóvá vált tagját: az operatőr Csoboth Attilát, valamint a fotós Rákossy Pétert. A sorozatot bő tíz éven át vették fel, több mint harminc országban jártak, száznál is több előadóval dolgoztak együtt. 

Az elkészült anyagokból válogatott Garry Bassinnel együtt a Ze­ne Háza kurátori csapata, Horn Márton és Ligeti Dorotty. A tárlaton látható filmrészletek ritkán láthatóan intim módon mutatják meg a tradicionális muzsikálást, a zenei hagyományokat, és közben bejárjuk a Föld csodálatos helyeit, kultúráit. Georgiától Belizén át Kré­táig,­ Patagóniától Izlandon át In­diáig, és messze tovább. 

S közben világossá válik: az emberek, éljenek bárhol a világon, az életüket meghatározó eseményeket, érzelmeiket a zene segítségével fejezik ki. A cél egyébként sem a különbségek hangsúlyozása volt, hanem épp ellenkezőleg: annak bemutatása, milyen egyetemes nyelv a zene. Legyen szó inuit vokális játékról a Kanadához tartozó, sarkvidéki Baffin-szigetekről, perui rituális énekről vagy magyar népdalról – minden dallam mögött közös emberi történetek húzódnak meg: születés, szerelem, ünneplés, gyász. 
Nagyon izgalmas belelátni, hogy az Andok pásztorai pont ugyanarról dalolnak, mint a magyar népdalok (például, hogy milyen gyönyörű és egyben milyen nehéz az élet), hogy a tengerpartokon élők ugyanazt érzik és fejezik ki a saját zenéjükön keresztül Hondurasban (paranda stílusban) vagy Portugáliában (fadóban). Vagyis az élmények egyetemesek, csak különböző hangokon szólalnak meg, a zenék eszközeikben és hangzásai­ban sokféle módon jelennek meg a világ eltérő pontjain.

Sok-sok kiváló külföldi művész szerepel a kiállításban, többek között Carminho, a Garifuna Col­lec­tive, Ivan Duran, Mahsa & Marjan Vahdat, Boban és Marko Marković. Magyarországot Lajkó Félix, Lakatos Miklós, a Parno Graszt, Roby Lakatos és Sebestyén Márta képviselik – ők mind hozzátettek ahhoz a lenyomathoz, amely hazánk zenei arcát rajzolja meg. 

A kiállításon a páratlan zenés felvételeket nagyobb kivetítőkön és kisebb képernyőkön láthatjuk, néhány (főleg a Néprajzi Múzeumtól kölcsönzött) tárggyal, installációval körülvéve. Láthatjuk itt bőséggel táncok speciális cipőit, hangszereket, az adott zenei világhoz köthető tevékenységek eszközeit. 

A tárlat elsőként visszavezeti a látogatót a természethez, amely közös emberi élményként idézi fel, hogy mindannyian e bolygó részei vagyunk. Ezt követően egy különleges akusztikai térben többszólamú énekek csendülnek fel. A kiállítás – sok más izgalmas táj mellett – elkalauzol a világ peremére is: a jég birodalmába, ahol a Baffin-sziget és Izland zord, mégis magával ragadó tájai mesélnek a természet és az ember egymásrautaltságáról. 

A mindennapi élet pillanataira jó példa a grúz családi ünnepi asztal és a nagy lakomához (szupra) kapcsolódó, sokszólamú énekek bemutatása. De hasonlóan a családi jeles napokhoz kapcsolódik a Puerto Ricó-i bomba nevű zene vagy a nálunk is jól ismert balkáni esküvői zenekarok produkciója, ahogy azt Boban Markovićék művelik. 
Igazi zenei csemege a katajjaq, az inuit nők zenei műfaja. A természet hangjaiból álló ének egyfelől a vadászat sikere érdekében szól, másfelől, amíg a férfiak vadásznak, addig a katajjaq a nők számára egy zenei játék, amolyan „vokális kötélhúzás” az abban részt vevők számára. 

A zene mellett természetesen a tánc is egy olyan globális műfaj, amely ősidők óta a mindennapok része. A zene megmozdít című teremben beavatást nyerhetünk például a flamenco, a salsa és a krétai tánc jellegzetességeibe. 

A LISTEN tulajdonképpen egy kiállítótérbe álmodott dokumentumfilm. Ahogy a rendező Garry Bassin megfogalmazta: „A mi filmünk arra a kérdésre épül, hogy milyen zenéket tennénk egy időkapszulába, amit, mondjuk, ezer év múlva nyitnak csak ki.”