Egy korszak tükre a plakát

A természeti formákból merített inspirációt, organikus mintákban gondolkodott, célul tűzte ki a művészet és az élet összefonódását. Tömören így jellemezhető a XIX. század végének és a XX. század elejének egyik legizgalmasabb művészeti irányzata. A szecesszió ideálja az összművészet, a mindennapok tárgyait is áthatotta. Nem véletlen, hogy legfőbb terepe az alkalmazott művészet lett, és annak egyik leglátványosabb formája a plakát. 

A kiállítás középpontjában álló plakátművészet a modern kor gyermeke. A XIX. század végén jelent meg először London és Párizs ut­cáin,­ és hamarosan nem csupán reklámeszközzé, de önálló művészeti ággá is vált, az alkotók, gyűjtők és kritikusok egyaránt felismerték értékét. A plakát újfajta kommunikációs forma lett: egyszerre hatékony és esztétikus, tömegeket ér el, és képes egy kor hangulatát, eszményeit és értékrendjét is megörökíteni. 

A Magyar Nemzeti Galéria tárlata mintegy 120 plakátot mutat be, többek között olyan ismert magyar mesterektől, mint Rippl-Rónai József, Vaszary János, Ferenczy Károly, valamint a kifejezetten e műfajban alkotó művészektől, mint Faragó Géza, Biró Mihály, Tuszkay Márton vagy Helbing Ferenc. Nemzetközi kitekintésként a műfaj legnagyobbjainak – Alfons Mucha, Henri de Toulouse-Lautrec, Gustav Klimt, Koloman Moser – munkái is szerepelnek a kiállításon.

A plakátok nem csupán a szépséget, de a kor életformáját, szokásait is megidézik. Hirdetnek színházakat, kabarékat, mulatókat, újságokat, gyógyfürdőket és kereskedelmi termékeket. A tárlat felvillantja a századforduló városi éjszakai életét, a kávéházak hangulatát, a gyógyfürdők látogatását vagy a csillogó bálokat. Bár akkoriban hatalmas viták folytak arról, hogy egy jól nevelt hölgy űzheti-e a korszak vadonatúj technikai sportját, a biciklizést, a plakátművészet válasza egyértelmű igen a kérdésre. 

A plakátok finom festői megoldásokkal vagy dekoratív vonalkultúrájukkal a szecessziós szépségeszményt hirdetik, gyönyörködtetnek, vagy éppen humorukkal igyekeznek megnyerni a közönség tetszését. A korszak humorát az állatkert felújítás utáni nyitására kiírt plakátpályázat mutatja: az alkotásokon nemcsak bájos pingvinek, de egy meglehetősen lekezelő ábrázatú keselyű is feltűnik. 

A kiállítás külön figyelmet szentel a nőábrázolás sokféleségének. A reklámplakátokon megjelenő független, öntudatos nőalakok egy új társadalmi szerepkört hirdetnek, míg más műveken a végzet asszonya, az érzéki, titokzatos nőalak dominál. Az éra új férfitípusa pedig a kifogástalan megjelenésű, művelt, de állandóan unatkozó arisztokrata dandy, aki újságot olvas a kávéházban, vagy pezsgőzget egy rosszul sikerült randevú után. 

A plakátok mellett a kiállításon könyvek, folyóiratok, textilek is megidézik a korszak otthonainak világát. A Zsolnay-kerámiák, a faragott szecessziós bútorok, a művészien megmunkált mindennapi tárgyak révén érzékelhetővé válik, hogy a szecesszió valóban az élet művészeteként működött – célja az volt, hogy széppé és harmonikussá tegye az embert körülvevő környezetet. 

A tárlat utolsó szekciója finom kontrasztot teremt: míg a korai plakátok a boldog békeidők optimizmusát hirdetik, addig a kiállítás záró darabjai – hadikölcsönöket népszerűsítő, szegénységre figyelmeztető plakátok – már egy sötétebb korszak előhírnökei. Ez a feszültség nem csupán művészeti, de társadalmi üzenetet is hordoz. 

A kiállítás egy olyan időszakot mutat be, amelyben a modernitás, a művészet és a mindennapok találkoztak. A látogatók egy letűnt világ életérzésébe is bepillantást nyernek. Egy korba, amely egyszerre volt álmodozó és gyakorlatias, esztétizáló és előremutató.