Ezer közül is felismerhető

Amikor a házasságkötésem révén a kilencvenes évek elején Budapestre költöztem, a Pesti Hírlapnál kaptam munkát. Jó időbe telt, mire feldolgoztam: nap mint nap egy szobában ültem és sokat beszélgettem Lá-zár Er-vin-nel! Ő érett olvasószerkesztőként, én (magyartanár lévén) zsenge korrektorként őrködtem a napilap felett. De azt csak tavaly, a Petőfi Irodalmi Múzeum írók gyűjtőszenvedélyéről szóló kiállításán tudtam meg róla, hogy a hatvanas években nyakkendővégeket(!) gyűjtött. Az „áldozatok” úgy emlékeztek vissza, hogy az író váratlanul előttük termett, és bicskával vagy ollóval lemetszett egy darabot a nyakkendőjük végéből… 

Amit viszont már akkor is tudtam a József Attila-díjas (pár év múlva Kossuth-díjas) író szobatársamról, hogy az egyik legeredetibb gyerekkönyvszerző, aki alapjaiban változtatta meg a kortárs meseírói hagyományt. Hogy műveinek nyelvezete egyéni és játékos, és hogy jellegzetes hangvételű meséi mind a gyermekek, mind pedig a felnőttek körében népszerűségnek örvendtek – és szerencsére örvendenek a mai napig. 

Talán kevesebb szó esik a felnőtteknek szóló prózai alkotásairól, pedig Lázár Ervin abszurd és a groteszk ábrázolásmódja elsősorban ezekben a szövegeiben érhető tetten. Nyelvi leleményessége, sokszor megcsillanó játékos humora szórakoztatóvá és egyedivé, ezer közül is felismerhetővé teszi az írásokat. A Trend Kiadó most megjelent, Egy kis lalala című kötete ezen novellák legjavából állított össze egy válogatást első megjelenésük sorrendjében: Az államtitok 1960-ban, a Rinó 2003-ban jelent meg. Megmenthet-e egyetlen ember egy egész várost? Lehet-e az égboltot csákánnyal ostromolni? Egy kis lalalával elűzhető-e a boldogtalanság? Az időnként fantasztikummal is keveredő történetekben olyan mély „lázári” (élet)igazságok rejlenek, hogy nem csak a nevetés csalhat könnyeket az olvasó szemébe.