A barátság számos arca

Ismét egy baráti társaság felnö­vés­történetét helyezi a középpontba Kovács Krisztián harmadik regénye, az Ablakok az ébrenlétben (Európa Könyvkiadó), hasonlóan a szerző korábbi köteteihez (Hiányzó történetek; Minden csendes és nyugtalan). A barátság mélységeit kutatja az elmúlt harminc év magyar viszonyai közt, azonban nem általános nézőpontból, kívülről közelíti meg a témákat és a karaktereket, hanem szó szerint beléjük bújik. „Regényeimben többek közt azt kutatom, milyen történelmi trau­mák mentén léteztek a magyar családok az elmúlt évszázadban és napjainkban, és vajon miként tudjuk az élményeinket feldolgozni, hogy tovább léphessünk” – fogalmazta meg írói ars poeticáját Kovács Krisztián. 

Barátságok szövődnek egy vidéki magyar kisvárosban valamikor a rendszerváltáson már túl, de a kétezres éveken még innen. Esendő vagy egészen szörnyű apák árnyékában, szeretetteli vagy legalábbis nem teljesen rideg anyák oltalmából előmerészkedve, csodálatos lányok igézetében, a hirtelen elveszített naivitáshoz mégis mindhalálig ragaszkodva. A szerző a regényt négy nagyobb időegységre osztotta, s négy férfi felnőtté érését, valamint szeretteik öregedését kíséri végig. Bár az író két karaktert kiemel a kvartettből: Sallai Ervin már felnőttfejjel igyekszik felidézni az eseményeket, és a regényben a főhős legjobb barátja, Bota áll a középpontban. A másik két srác, Manci és Kafka némileg háttérbe szorul az elbeszélésben, inkább mellékszereplőkként értelmezhetők a történetben, bár az összképhez nyilván jócskán hozzátesznek ők is. 

Ami a regény fő motívumát, a barátságot illeti, dicséretes, hogy megszámlálhatatlan arcát és oldalát ismerheti meg az olvasó: a szoros, már-már testvéri köteléktől kezdve a haverságon át a hullámvölgyekkel teli kapcsolatokig. Közben kirajzolódik annak az egész világnak a képe is, amiben nekik élni adatott – az Ablakok az ébrenlétben is az élet teljességéről szól, miközben szereplőinek egymáshoz fűződő viszonyát feltárja.