A magyaros divat apostola

Tüdős Klára a XX. század első felében forradalmasította a magyar divatot: a magyar népi kultúra motívumait és szellemiségét nemcsak beemelte a divatba, hanem szó szerint divattá is tette. A harmincas években – amikor a hazai szabóságok még a párizsi modellek másolásával voltak elfoglalva – ő saját utat választott: magyar alapanyagokból, magyar motívumokkal dolgozott, mégis megfelelt a nemzetközi ízlésnek. 1937-ben nyitotta meg legendás Pántlika szalonját a budapesti Kristóf téren, ahol a felső- és középosztálybeli hölgyek sorban álltak, hogy viselhessék a „Tüdős-modelleket”, amelyek fontos üzeneteket: önazonosságot, hazaszeretetet, kifinomultságot és eleganciát is hordoztak. 
Sokan faggatták, lesték titkát, ami nem volt más, mint hogy visszanyúlt a gyökerekhez. A XVII–XVIII. századi úrihímzések, a gondosan megválogatott kelmék, az aranyozott gombok és fémfonalas zsinórok kombinációja nemcsak esztétikai élményt, hanem kulturális örökséget is közvetített. Tüdős a kivitelezést sem engedte át az ipari szalagtermelésnek, minden darabot egyedileg készíttetett: csángó, matyó vagy épp bunyevác asszonyok szőtték a kelméket, erdélyi leányok hímezték a mintákat. Így vált a viselet nem csupán divattá, hanem gazdasági és társadalmi támogatássá is a vidéki asszonyok számára. 

A magyaros divat ekkor (egy vesztett háború és Trianon után) nemcsak esztétikai kérdés, hanem identitás és hitvallás. A népi hímzések a református úrasztali terítőkön is megjelentek, a díszmagyar és a „kismagyar” az úri körök mellett a polgárok között is divattá vált. Olyan időszak volt ez a divattörténelemben, amikor Párizs, Milánó és London nem csupán diktálta a trendeket, hanem azt is figyelte, mit alkot Tüdős Klára Budapesten, és a divatlapok azon versenyeztek, ki hozza le hamarabb a modelljeit. 

Mielőtt emlékező írásunkra rátelepedne a romantikus történetmesélés lila fátyla, sajnos ki kell ábrándítanunk az olvasót: Tüdős Klárának korántsem jutott könnyű és idilli élet, életét nem csak a divat és a siker határozta meg! A II. világháború kitörése előtt kötött házasságot Zsindely Ferenccel (jogász, író, miniszter), akivel az üldöztetés idején együtt váltak embermentőkké. Istenhegyi úti villájukban az ostrom alatt mintegy nyolcvan(!) ember talált biztonságot, élelmet, meleg szót. Nem tettek különbséget vallás vagy származás alapján: aki segítségre szorult, annak segítettek. Tüdős Klára egyetlen zsidó alkalmazottját sem bocsátotta el, bérüket személyes juttatásként adta. 
De már korábban, békeidőben is példát mutatott: ő hozta létre a Győrffy Kollégiumot (egykori néprajzkutató professzora, Győrffy István szellemiségét őrizve), ahol száz paraszti származású tehet­séges fiú tanulhatott tovább. „Zsindelyné megragadja a valóságot a ködben: száz paraszt származású szegény egyetemi hallgatónak fedelet, tandíjat, de ami legfontosabb, szeretetet kell adni, hogy ne húzza le őket a mélybe a nyomor, hogy el ne kallódjanak. Meg kell csinálni a Győrffy Kollégiumot a korán elhunyt nagy magyar tudós nevével. És Zsindelyné agitál, verekszik, ajtókat tör be. Kivetkezteti a parasztfiúkat vedlett ruháikból, és a gondolat is szépülni, öltözködni kezd” – írta róla Zilahy Lajos író-publicista a Híd című lapban. 

Férje mindvégig mellette állt, háttérországként működött: kapcsolatokat mozgósított, menedéket biztosított, osztozott felesége hitében és terheiben. Politikai okokból 1951-ben kitelepítették őket, annyi engedményt kaptak, hogy megválaszthatták a helyüket. Egy barátjuknak köszönhetően Balatonlellén kaptak házmesteri állást egy üresen álló villában. Nyugdíjukat megvonták, adományokból és kétkezi munkájukból tartották fenn magukat. A hely hamarosan a deklasszáltak gyermekeinek menedéke és nyaralóhelye lett. A kertet a férj gondozta és termesztette a konyhára valót, az egykori divatdiktátor feleség pedig kartonruhában, kötényben vezette a sokszemélyes háztartást. 

Az asszony kálvinista értékrendje nemcsak a puritán életvitelben nyilvánult meg, hanem újra és újra a közösségépítésben és az önfeláldozásban is. Még 1943-ban kérte fel Ravasz László püspök az Országos Református Nőszövetség elnökének; kitelepítésükig az Istenhegyi, majd utána balatonlellei lakásuk adott helyet a női és lelkészkonferenciák megtartására, a sokszor illegálisnak számító lelki összejövetelek lebonyolítására. 

Miután férje 1963-ban meghalt, Tüdős Klára Ausztráliába költözött (első férjétől született egyetlen) leá­nyához és hat unokájához, de a honvágy hazahozta. Élete végéig hű maradt hivatásához, hitéhez, népéhez. 

Utolsó éveiben, ha tehette, minden idejét a budapesti Gyulai Pál utcai református gyülekezetben töltötte. 1980 áprilisában hunyt el. Húsz évvel később posztumusz megkapta a Világ Igaza kitüntetést zsidómentő tevékenységéért, emlékére az Országos Református Nőszövetség díjat alapított. Mert életének minden szála – legyen az textil, emberi sors vagy egy lelki beszélgetés – ugyanabba a mintába szövődött: egy jobb, igazabb, szebb magyar világ reményébe.