Valóság vagy illúzió?

Igaza van Gárdos Péternek, amikor a Hamisítók című új regényének utószavában azt írja, hogy mindig megmosolyogja, ha a szerző könyve első oldalán felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy az általa leírtak kitaláltak, mindennemű egyezésük a valósággal csak a véletlen műve lehet, ráadásul még a szereplők nevét is megváltoztatta. Ilyenkor persze lehet sejteni, hogy ez csak megtévesztés, javarészt igenis a saját élményeit építi be történeteibe. Ez jelen esetben Gár­dosnál (is) többszörösen és egyértelműen tetten érhető, mindazonáltal műve mégsem nevezhető önéletrajzi regénynek. Azt is megjegyzi, illendőbb lett volna eme felütéssel indítania: „A valósággal való összehasonlítgatás súlyos félreértésekhez is vezethet.”

Azt eddig is tudtuk róla, hogy a bölcsészkar elvégzése és a Színművészetire való sikertelen felvételije után az 1970-es évek elején a Mafilm Híradó- és Dokumentumfilm Stúdiójában rendezőként tevékenykedett. Ott hamar megtapasztalta, hogy a filmhíradós tudósításokat hogyan manipulálják, illetve miként hamisítják meg azokat a részleteket, melyeket a szocializmusban jobb volt elhallgatni, még mielőtt a politika felső körei provokációt látván bennük feldühödtek volna. Gárdos regényének cselekménye tehát egy félelemmel, hazugsággal, álnoksággal átitatott elnyomó rendszerben játszódik, egy olyan mozgóképes műhelyben, ahol a személyek, a szituációk, a konfliktusok tökéletesen érzékeltetik a kor hangulatát. A rendező maga is tanúja volt a hírhamisításnak, és később is foglalkoztatta a téma. Több mint négy évtizede a Mozgó Világ folyóiratban jelent meg első játékfilmtervének forgatókönyve (társszerzője Osvát András volt), melyben 1932-es valódi és álhíradókat kevert össze. És hiába haladt előre a világ, a média területén manapság is megfigyelhető a hírhamisítás, a szándékos átverés, mi több, jól jövedelmező foglalatosság lett a fake news-gyártás.

Gárdos Péter filmes karrierje nagy lendülettel indult. Első nagyjátékfilmje, az 1985-ben készült Uramisten figyelemre méltó díjakat kapott Chicagóban, Montrealban és a Magyar Filmszemlén, az 1987-es Szamárköhögés pedig még ennél is nagyobb utat járt be: 52 filmfesztiválon szerepelt, 26 országban vetítették és számtalan díjjal halmozták el. Azonban a Balázs Béla-díjas alkotó mozis, televíziós és színházi munkái egy idő után megfogyatkoztak. Filmkészítésre hosszú évek óta nem kap lehetőséget, pedig íróasztalának fiókja tele van kész forgatókönyvekkel; kivárja a sorát, hogy megvalósíthassa egyiket-másikat.

Addig is másképpen meséli el történeteit, az irodalom vizein hajózik. Eddig hat regénye látott napvilágot. Az első, Hajnali láz című könyvében szülei szerelmének igaz históriáját írta meg, ami nemzetközi siker lett, 2015-ben a Londoni Könyvvásár az egyik legfontosabb könyvének tartotta, a világ vezető kiadói versengtek érte, s az évek során több mint negyven országban forgalmazták. Tíz éve magyar–svéd–izraeli koprodukcióban film is készült belőle.

A Hamisítás főhőse, Goldstein Balázs már az első tudósításával botrányt okoz. A budapesti zálogházról készített életképeivel kihívja maga ellen a sorsot. A filmet főnökei rendszerellenes megnyilvánulásnak tartják, ám a kirúgás helyett két ügynököt állítanak rá, hogy szerezzenek róla terhelő bizonyítékokat. Egyébként ez a film történetesen valódi alkotás, Portrék a zálogházból (1971. november; 2,41 perc) címmel megtalálható az interneten, amint a regényben szóba hozott másik alkotás, a Fekete-Afrikából jelentik (1973. május; 4,27 perc) is, mindkettő rendezője Gárdos Péter. Hogy milyen módon készültek, azt a könyvből megtudjuk. Tehát a cselekmény ezen részei igazolhatóan igazak, viszont a szerteágazó történetekben egyértelműen elszabadul az írói fantázia. A fejezetek közé beékelődő Emlékeim Apámról című memoár pedig – így vagy úgy is – a személyes hangvételt erősíti.

A valóságot látjuk, vagy csak egy jól megkomponált illúziót? A könyv végére érve erre a kérdésre egyértelmű választ kapunk.