Az elmagányosodás stációi

Mit nevezünk normális életmódnak? Mennyire látjuk át a saját életünket? Egyáltalán, mi az igazság a mindennapjainkat illetően? Rakovszky Zsuzsa legújabb kötetének történetei többek között ezeket a kérdéseket veti fel az olvasóban. A Kossuth-díjas író, költő, műfordító tizenegy novelláját egy fontos tartalmi elem köti össze: magányos, magukra maradt nők, anyák és nagyanyák történeteit sűrítette a Vattacukorba, olyanokét, akik a szülő-gyermek kapcsolat nehézségeivel, a gyermek felnőtté válásával, a családi dinamikákkal, illetve családon belüli egyedüllét eseteivel, az elmagányosodás stációival vetnek számot. Legtöbbször közvetítőkön keresztül értesülünk a történtekről: a nyugdíjas szovjet belügyi tiszt a bolgár tengerparton avatja be az ott nyaraló magyar fiatalembert rettenetes gyerekkorába; egy baráti társaság tagjai egymással osztják meg barátnőjük halálának körülményeit; a jó szándékú takarítónő a férjének meséli el egy idős hölgy felzaklató kál­váriáját. 

„A legtöbb ember reménytelen eset” – mondja ki Az áldozat Rózsikája (az utóbb említett jóindulatú takarítónő), aki egyrészt akaratlanul, másrészt tudatosan csöppen bele egy anya-lánya sorsviadalba. „Minek is élek én még, amikor már csak nyűg vagyok?” – gondolta keserűen és elsírta magát a Csoda című novella Katalinja, aki egyedül élő nagyszülőként nem tud hozzászokni az internetes világhoz, ahhoz, amelyben a csalók láthatatlan hálózatokon keresztül képesek hozzáférni a banki adataihoz és a pénzéhez. 
Az irracionális viselkedésformák vagy a túlzott optimizmus következtében a történetek kisebb-nagyobb tragédiákba torkollnak. Szinte minden történet végén megállapíthatjuk, hogy ez akár velünk is megeshetett volna…