Rácsok mögött lelki szabadság
A Jóistentől kapott ajándék az életében, hogy a tévútra tévedt, nehéz sorsok mögött képes meglátni az emberséget, a „jóság síró vágyát.” Mihályi Anikó lelkében gyermekkorától fogva benne lakozott a másokhoz való odafordulás. Segít hajléktalan barátainak, valamint ötödik éve börtönben tanít irodalmat és nyelvtant fogvatartottaknak.
Kép: Mihályi Anikó szerint az irodalom lehetőséget ad a börtönben arra is, hogy az életről elmélkedjenek, Fotó: Németh András Péter, Forrás: Szabad Föld
– Akik a rácsok mögött a bezártságot tapasztalják, azáltal, hogy szövegekkel dolgozunk, megélhetik szívükben a szabadságot. Az irodalom az életről szól. Megszólítja az érzéseiket, segítségével meg tudnak nyílni, reflektálnak önmagukra, a sorsuk tárul fel előttük. Vesszük például Csokonai A reményhez című versét, és a kert toposz kapcsán megírják esszéjüket a saját kertjükről, a lelkükről. Őszintén hiszem és tapasztalom is, hogy mindannyiuk lelkében ott világít a fény, csak a szociális háttér, amiből érkeznek, sokakat rossz útra terel. Az irodalom eszközével nem önmagam feljebb pozicionálásából szólítom meg a fogvatartottakat, hanem emberségükben. Közös kapcsolódási pontunk lehet például az, hogy elmondom: én is, ahogy mindenki, börtönben élek. A hely, az idő, a jellemem rabságában. S ezt ők is megértik, átérzik – fogalmazza meg a börtönben való irodalomtanítás esszenciáját a pedagógus, aki egy Bács-Kiskun vármegyei faluban nőtt fel.
Édesapja körzeti orvosként dolgozott, édesanyja pedig házi betegápolóként tevékenykedett mellette. Igyekeztek mindent megadni gyermekeiknek, ami a szellemi-lelki táplálásukhoz szükséges. Hetente többször behordták őket a kecskeméti zeneiskolába, Anikó hat esztendeig gitározni tanult.
Édesanyja karácsony és húsvét előtt rendszerint kis élelmiszercsomagokat állított össze, amit a gyerekek vittek el oda, ahol nagy volt a szükség. Meséltek lányaiknak arról, milyen nehéz körülmények között élnek nélkülöző családok. Anikó szívében megmaradtak ezek a történetek. Sosem mondták neki, hogy legyél jó, megértő, figyelj oda másokra – észrevétlenül mégis munkálkodott benne a mások felé fordulás.
Orvosnak készült, de rá kellett döbbennie, hogy a fizika távol áll tőle. Végül a pedagógus hivatást választotta. A magyar mellé az orosz (és a lengyel) szakot vette fel az egyetemen, mert kedvenc szerzője, Dosztojevszkij ezen a nyelven írta regényeit. Anikó gyermekkora óta sokat olvasott, otthonukban bőséges könyvespolcokról válogathatott. Testvéreivel legszívesebben könyvtárost játszottak, katalogizálták, kölcsönözték a házi gyűjtemény darabjait.
Saját családjával is igyekezett a szegényebb körülmények között élőknek segíteni, például rendszeresen járt hozzájuk egy koldus asszony, akit a konyhájukban megvendégeltek. Miután a gyerekek kirepültek, Anikó elkezdett a Szent Egyed közösség hajléktalanszolgálatára járni. Az első alkalom után érezte, hogy ez a vállalás elköteleződést jelent. A mai napig minden szerdán ott a helye.
– Meleg ételt adunk, meg amit tudunk. A legfontosabb azonban, hogy beszélgetünk velük. Számíthatnak ránk, idővel barátokká leszünk. Mégis hosszú évekbe telik, míg el tudják mondani az élettörténetüket. De ehhez oda kell guggolni melléjük, átérezni a kiszolgáltatottságukat – mondja Anikó, aki támogató tevékenysége mellett 27 éven át a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban oktatott. Szeretett gyerekekkel foglalkozni, hivatását szívből végezte.
Diákjai országos versenyeket nyertek, többedmagával megszervezte a Balassi-körnek nevezett előadó-művészeti szakkört, illetve a Kék Virág Szalont, ahol a fiatalok találkozhattak, beszélgethettek a meghívott kortárs költőkkel, írókkal. Siker övezte lelkiismerettel, odaadással végzett munkáját, mégis úgy érezte, nincs a helyén. Kérte az Urat, mutasson neki utat. Rádöbbent, hogy a megszokottakhoz való ragaszkodás miatt nem hallja a hívást. Miután felmondott munkahelyén, két hónap bizonytalanság következett befelé figyeléssel, könnyekkel, kilátástalansággal, hogy merre tovább. Majd egy ima alkalmával, mint égből kapott fény, felderengett benne a börtön. Jelentkezett oda magyartanárnak.
– Ha csak egy emberre tudok hatni az irodalommal, már nem hiábavaló a munkám. Az első időszakban Vácra jártam főleg, ma már csak a Kozma utcai Budapesti Fegyház és Börtönben tanítok heti 24 órában, ötödiktől tizenkettedik osztályig. Félelem és rémület sosem lakozott bennem. Biztos voltam abban, ha ide hív a Jóisten, akkor megbirkózom ezzel a feladattal. Az első öt perc után azt éreztem, mintha mindig őket tanítottam volna. És az első órán megszületett a mondat: „Tanárnő, nekem senki sem mondta, hogy az irodalom rólunk szól.” Amikor tanítom a János vitézt, a zsiványtanya kapcsán képzeletben bírósági tárgyalást rendezünk, érveket, ellenérveket sorakoztatunk, élvezetes vitát folytatunk. Csokonai az egyik kedvenc szerző a fogvatartottak között. Az estve című művének sorai – „Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, / Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.” – hatalmas lehetőség a börtönben, hogy az életről elmélkedjünk.
A pedagógus a börtön mellett a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola művészetterápiás képzésében oktat költészettant, emellett a Magyar Katolikus Rádióban önálló műsorában rendszerint kortárs verseket mutat be.
– Mintha minden afelé terelt volna, hogy eljussak a börtöntanításig. Amikor 18 évesen kerestem az utam, kinyitottam a Bibliát, amelynek elém táruló lapjain ez állt: „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak.” Sokáig ezt metaforikusan értettem, és mindennap imádkoztam az emberek rabságból való szabadulásáért, s nem gondoltam, hogy konkrétan ott lesz dolgom. Bár fizikailag az ajtókat nem nyithatom ki a fogvatartottak előtt, a lelkük kapuját segíthetem kitárni úgy, hogy az emberségemet nyújtom feléjük, vállalom a sebzettségemet, a fájdalmamat, és elfogadom őket. Ezzel tudok a legtöbbet adni.
