Ahogy ő látta '56-ot

Szántó Piroskának a második, Vas Istvánnak pedig a harmadik házassága kezdődött 1948-ban az esküvőjükkel – szerelmük azonban korábban, a II. világháború elő­estéjén indult. Előbb a festőnő szakított vőlegényével a nem sokkal korábban megözvegyült költő kedvéért, majd mégis elszakadtak egymástól. Pár évvel később az időközben újranősült Vas István hagyta el feleségét Szántó Piroska miatt: a nő esküvője előtt egy bőrönddel a kezében megjelent a festőnő lakásán és közölte, hogy örökre maradni akar. Az asszony beengedte. Környezetük nem jósolt hosszú jövőt a kapcsolatuknak – ám ők 43 évig, Vas István 1991-ben bekövetkezett haláláig éltek együtt. Felesége hét évvel élte túl. 

A rajzok „1956 októberétől de­cember elejéig, az egyre sötétebb őszben, az eső, a kijárási tilalom szomorú estéin születtek – írja előszavában Szántó Piroska. – Hat évig el voltak ásva egy üvegdobozban, aztán Vargha Balázsra bíztam őket, hogy ha eljön az ideje, adja ki, vagy csináljon velük azt, amit jónak lát, ha én már nem élnék. Az írás pedig huszonnyolc évvel később, 1984-ben készült. Úgyis van néhány írásom, amik – személyes okokból – nem jelenhetnek meg, gondoltam, megírom ötvenhatot is, azt, amit én láttam, és ahogy én láttam.” A könyv 1989-ben látott napvilágot. 

Az írás sokat elárul az első forradalmi napok euforikus hangulatáról. „A Sztálin-szobor körül szerencsétlenkedők közé most odakiált egy harsány hang: – Mit vacakolnak, emberek?! Hozzatok egy darut a Ganzból, lerántjuk drótkötéllel! – És a fejünk fölött a tetőről kétségbeesetten könyörög egy éles, fiatal hang: – Dobjatok már fel egy kalapácsot! Nem bírom ezzel leszedni! – A szobor körül szétolvad a tömeg, megérkezett a drótköteles daru. Már sötét van, de zseblámpák és fáklyák világítanak a serényen dolgozókra, egy munkás valahogy odaszereli leágaztatva az utcai lámpát, míg rá nem jönnek, hogy hiszen saját világítása is van ennek a szobornak, körös-körül a talapzaton, csak meg kell gyújtani – nyilván nem sokan láttuk ezt este kivilágítva. – Vigyázzatok, dűl! – A csizmák fölött dőlt el a szobor. Ha már fogta a daru, hát diadalmenetben hurcolták végig az Andrássy úton, s az Akácfa utca sarkán törték darabokra. Én is felvettem egy bronzdarabkát, nem tudom, emlékül vagy trófeául-e. Aztán mégis elhajítottam. Az üres talapzaton vigyázzban ott álltak az üres csizmák. A felkelt nép teleszarta őket.” 

Október 25-én történt a forradalom egyik legvéresebb eseménye, a Kossuth téri vérengzés. „Juhász Feri ott volt, ő meséli, hogy a parlamenti felvonulás milyen gyönyörűen kezdődött, ugyanolyan kedvesen és vidáman, mint ezek a csoda gyülekezések, Nagy Imrét akarták hallani”. A lövöldözést valószínűleg az államvédelem egységei kezdték, a Parlamentnél álló szovjet tankok pedig viszonozták a tüzet. A téren összegyűlt, addig békésen tüntető tömeg két tűz közé került. 

A festőnő és férje a lövések elől menekülők áradatában találta magát. A szerző szaggatott szavai jól érzékeltetik az átélt élmények trau­máját: „…hirtelen, mintha láva ömlene, minden betorkolló utca zokogó, kiáltozó, rohanó emberek tömegét zúdítja a Bajcsy-Zsilinszky útra, magukkal is sodornának az ellenkező irányba, s jönnek, jönnek, torlódva, futva, sikoltozó, síró, jajgató nők és férfiak, egy ember orvosért kiáltozva sebesült lányt támogat, van, aki másodmagával hurcol egy vérző rongybabát, aki nem tud megállni a lábán, csak lóg a feje, valahogy csonttalanul. Egy-egy feltűnő alaknak csak a könnyes, zokogó arca vagy a jajgató szája ugrik ki a tömegből, de már új síró arc, új kiáltozó száj, rémült szem, és közben egyetlen gyalázkodó, káromkodó szó sem hallatszik, csak a vonító, egybeolvadó jaj, és hullámzó, fel-felcsapó zokogás, mögöttük a Parlament felől még elszórtan, ropogó sorozatok. Autók állnak meg és autóbuszok, kezek nyúlnak le a sebesültekért, sok, sok a sebesült, de a kapuk is nyitva vannak: – Ide hozzák be! Van orvos a házban! – És már rohan is ki egy vékony férfi, s a véres test fölé hajol. »Közénk lőttek!« »A Parlament előtt halottak fekszenek!« »Az ávósok!« »A tankok!« »Az ávósok!« Tájkép csata után.” 

A házaspár a forradalom idején Pest belvárosában, az Egyetem tér mellett lakott. Az áldozatokat nemritkán ideiglenes sírokban, köztereken temették el. November 1-jén ezeken a köztéri sírokon és a lakások ablakaiban is égő gyertyákkal emlékeztek az események áldozataira. „…sok a sír és egyre több. A tereken. A Károlyi-kertben. Mindenüvé temetnek, ahol nincs aszfalt. Nemzetiszínű zászlóval letakart halottak, aztán virággal borított hevenyészett sírok és sebtiben összeábdált keresztek, papírcédulákkal: húszéves volt, tizenkilenc éves, hatvanéves volt, tizennyolc éves volt. Esténként gyertyák égnek a sírokon, s a templomok ajtaja nyitva, bemegy, aki akar, de gyászmisékre, rendes temetésre most nincs idő.” 
November 4-én hajnalban a szovjet csapatok újabb támadást indítottak a forradalom leverésére. Budapest és a főbb vidéki városok harckocsik zajára ébredtek. „Még hét óra sincs, mikor Juhász Feri telefonál: – Halljátok a tankokat? – s már le is tette a kagylót. Látni még nem látunk semmit, az Egyetem utcán egy lélek se jár, nekiesünk a rádiónak. A rádió hallgat, de nyitva hagyjuk – már elfoglalták volna? Aztán egyszerre megszólal: »Ma hajnalban az orosz hadsereg megtámadta a városunkat. A világ minden nemzetéhez szólunk, segítsetek! Segítség! Segítség! Segítség!« Franciául, németül, angolul, olaszul ugyanaz a szöveg, s a végén Hilfe! Hilfe! Help! Help! Aiuto! Aiuto! Au secours! Au secours! Szünet, aztán újra. Szünet, aztán újra” – emlékezett a drámai rádióadásra. 

Szántó Piroska papírra vetette emlékeit többek között a későbbi rendkívüli állapotról, az asszonytüntetésről is („ellenőrizhetetlen csatornákon át terjed, de megtudja mindenki. Minden nő csak egyetlen szál virágot hozzon, és egyetlen szót se szóljon. Az eső elállt, hűvös és borongós tél eleji nap.”). 
Naplóját azzal a történettel fejezi be, amikor ajánlatot kapnak: egy teherautó őket is átvinné a határon. „Menjünk? Pistával egymásra sem kell néznünk, úgy mondjuk, egyszerre. »Mi nem megyünk.« »Én magyar költő vagyok.« »Én itthon vagyok.« »Menjenek ők.« »Nekem a Duna a folyóm.« »Nekem a Tisza.«”