Útra kel a vígjáték

Családi háttere révén egyenes út vezetett a színházhoz? 

– Nem mondanám. Pedig a Magyar Televízióban dolgozó szüleim révén már kisgyerekként ott forgolódhattam a művészvilágban. Édesapám Bednai Nándor főrendező, édesanyám Gellért Andrea vágó volt. Sok mindenkit ismertem a színészek, a filmesek, a tévések közül, de az az igazság, hogy nem akartam a nyomdokaikba lépni, engem egészen más pálya vonzott. Szerettem a matematikát, ezért közgazdasági szakközépiskolába mentem tanulni. Közben édesapám révén kisebb szerepeket eljátszhattam a Vidám Színpadon, ahol Bodrogi Gyula, Pécsi Ildikó, Csala Zsuzsa pátyolgatott. Aztán Verebes István igazgató leszerződtetett a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházba. Ekkor már egyértelmű volt, hogy a színészetet választom, el is végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, ahol Kerényi Imre növendékeként szereztem diplomát. 2000-ben kerültem a Madách Színházba, és az itt töltött kilenc év alatt számos nagy musical részese lehettem kórustagként vagy szereplőként, hogy csak a Nyomorultakat, az Isten pénzét, Az Operaház Fantomját, a Producereket említsem. Sőt, Szirtes Tamás, Valló Péter mellett rendezőasszisztensként is kipróbálhattam magam. 

Miért hagyta el a biztonságot adó kőszínházat? 

– Sokat jártam fellépni a madáchos kollégáimmal, volt egy összeszokott csapatunk. Egyszer a kispesti művelődési házban léptünk fel, melynek vezetője a sikerünket látva megkérdezte, van-e saját darabunk, mert azt is szívesen bemutatnák. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy van, holott nem volt. Így aztán gombhoz varrtam a kabátot. Szerencsére a Madách Színház néhány tagjával, Kautzky Armanddal, Hűvösvölgyi Ildikóval, Bajza Viktóriával és másokkal a rendelkezésünkre álló egy-másfél hónap alatt létrehoztuk a Charley nénje zenés vígjátékot, amit Háda János rendezett. Az előadás később bekerült a Madách műsorába, havonta kétszer játszottuk. 

Lényegében ez volt saját színházának első produkciója? 

– Igen. 2010 óta folyamatosan bővült a repertoárunk, mára 18 felnőtt- és gyerekelőadás közül választhat a közönség. Fennállásunk alatt voltunk fenn és lenn, szerencsére a Covidot sikerült túlélnünk. A járvány idején bekapcsolódtunk az online világba, jómagam például Skóciától Amerikáig tanítottam a jelentkezőknek a szép magyar beszédet. Hogy fizetésképesek maradtunk, az egy magánvállalkozás esetében igencsak figyelemre méltó. Talán ez is közrejátszott abban, hogy nemrég megkeresett a Színművészeti Egyetem, a hallgatóikat szeretnék hozzánk küldeni gyakorlatra. 

Nagy kihívás egy privát színházat életben tartani? 

– Valószínűleg a közgazdasági érdeklődésemből fakad, hogy nagy lelkesedéssel végzem a pro­duk­cióink­ értékesítését, illetve a közönségszervezést. Nagy felelősség fenntartani egy körülbelül 30-40 főből álló társulatot. Gondoskodnom kell a darabokra szerződő színészekről, a műszaki személyzetről és a háttérmunkához tartozó millió dolog gördülékenységéről. Játszottunk már Stockholmban, Londonban és Párizsban kint élő magyaroknak, utóbbi helyen a budapesti Francia Intézet pályázatának köszönhetően. Hál’ istennek az itthoni érdeklődés már visszafelé is működik, sikeres vendégszerepléseink után sok helyre újra és újra meghívnak bennünket. Nincsenek egekben a jegyáraink, az az érdekünk, hogy megfizethetők legyünk és minél több helyre eljussunk. 

Ki a legfőbb segítsége? 

– A férjem, Gáliczki László. A Madách Színházban találkoztunk, szó szerint a kulisszák mögötti sötétben, ahol műszakvezetőként dolgozott. Laci kezdettől fogva segítette a vállalkozásomat, az ő szakmai kapcsolatain keresztül könnyebb volt például asztalost találni a díszletek gyártásához, vagy ismert olyasvalakit, akitől raktárt lehet bérelni. A férjem most a Magyar Zene Háza színpadmestere, ami teljes embert kíván, de ha teheti, továbbra is kiveszi részét a műszaki tennivalókból. 

Bírják a színészek az utazásokat? 

– Ebben a tekintetben nem mindenki egyforma. A legkisebb falvakba is elmegyünk. Nemrég Derekegyházon játszottunk, ahol nagyon régóta nem volt színházi előadás. Azt mondták, mindegy, milyen darabot viszünk, csak menjünk el. Maguk toborozták a közönséget, nagyon hálásak voltak. Annyira megható volt az egész, hogy nem kértem el tőlük a produkció teljes bekerülési költségét. Egyébként igyekszem észszerűen szervezni a vendégjátékokat. Ha nagyon messzire megyünk a fővárostól, akkor általában az adott település szállodájában alszunk. Ilyenkor tudunk pihenni, vagy csapatépítésre is marad időnk. 

Mondhatjuk, hogy Sátoraljaújhely vagy Őriszentpéter a világ végén van, de ők meg rólunk mondhatják el ugyanezt. Nyilván, aki hozzánk szerződik, tisztában van a körülményekkel. Szerencsére nagyszerű kollégáink vannak, köztük Harsányi Gábor, Szőke Zoltán, Kósa Dénes, Bodrogi Attila, Xantus Barbara, Madár Veronika, Udvarias Katalin, Bodnár Vivien. 

Milyen darabokat kínálnak? 

– Nekünk mint utazószínháznak elsősorban a közönség igényeit kell szem előtt tartanunk. Mindenképpen a zenés műfaj, a vígjáték a favorit, noha próbálkoztunk mélyebb tartalmú darabokkal is, kevesebb sikerrel. Néhány példát említenék: a Charley nénje több mint 150 előadásnál tart, a Vidám kísértet, a Vacsora négyesben, a Mézeshetek című vígjátékok ugyancsak közönség­kedvencek. Számunkra a gyerekek is fontosak, hiszen sokan a mi előadásunk révén jutnak el először színházba. A családi matinékra a szülők is elkísérik őket. Nagy szériát futott be a Dr. Bubó, a Vuk, a kis róka, az Óz, a nagy varázsló, a Holle anyó vagy a Lizi karácsonya. 

Hogy látja a Pódium Színház jövőjét? 

– A kultúra megbecsültsége sokat romlott, holott éppen az ellenkezőjére lenne szükség. A művelődési házak lehetőségei változtak, szívesebben adják bérbe a színháztermüket, átruházva ránk a szervezői munkát, mintsem megvásárolnának fixre egy előadást a saját rizikójukra. Az utazószínház nem könnyen megtérülő vállalkozás, de nem szoktam feladni. Az a típus vagyok, aki ha az egyik nap el is szontyolodik, a következő napon újra szárnyal.