Színforradalom egy hang nélküli világban
Két évforduló előtt is tiszteleg a fővárosi Magyar Nemzeti Galéria legújabb tárlata: egyrészt 140 évvel ezelőtt jött a világra Tihanyi Lajos festőművész, másrészt hagyatéka 55 évvel ezelőtt talált haza kalandos úton. Az expresszionizmus és avantgárd művészet merész színkompozíciókkal és absztrakt formákkal kísérletező mesterének február 15-ig látogatható életmű-kiállításán mintegy száz festmény, több mint ötven grafika, valamint fotók és személyes tárgyak láthatóak.
Kép: Tihanyi Lajos 140 kiállítás, Fotó: Németh András Péter, Forrás: Szabad Föld
Zömében csak fekete-fehér reprodukciókról ismerte alkotásait a hazai közönség az 1970-es évekig. Tihanyi Lajos (1885–1938) viszonylag fiatalon, 53 éves korában Párizsban hunyt el, az életmű legnagyobb részét franciaországi barátai őrizték meg a második világháború alatt, majd a magyar államnak adományozták. A hagyaték 55 évvel ezelőtt kalandos úton került Párizsból a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe, a kiállításon a fordulatos történettel is megismerkedhetnek a látogatók. Bár 1973-ban volt egy nagyobb Tihanyi-kiállítás hazánkban, a mostani az első, amely munkásságának egészét átfogja.
A TIHANYI 140 című tárlat a Galéria és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből válogatott festmények és grafikák mellett több közgyűjteményből, illetve magántulajdonból kölcsönzött alkotást is bemutat; a kurátor Gergely Mariann. A művész alakját a kiváló fotós barátok – André Kertész és Brassaï – fényképei is megidézik a kiállítótérben.
Tihanyi Lajos életpályáját súlyos személyes tragédia kísérte végig: tizenegy éves korában agyhártyagyulladás következtében elvesztette hallását; süketsége miatt hangja eltorzult, nehezen beszélt. Akaraterejét mutatja, hogy megtanult szájról olvasni és több idegen nyelven kommunikálni. Sőt, a jóképű, humoros festő zaklatott, rövid élete során a társasági élet és a nők kedvence volt.
Tihanyi soha nem vett részt akadémiai képzésben, öntörvényű természete egyébként sem tűrte soha a kereteket. Fiatalemberként járt Nagybányán, ahol a korszak értelmiségi köreiben mozgott. A művésztelepen főleg a második generációsoktól sokat tanult, elleste a „franciás festésmódot”, ami korai munkáit jellemezte. Sajátos festői és rajzstílusát – helyzetéből adódóan – a világhoz viszonyuló egyéni látásmódja alakította. A Nyolcaknak nevezett magyar avantgárd művészcsoport tagja lett, főleg Berény Róberttel és Pór Bertalannal barátkozott. 1918-ban a Kassák-féle MA-kör kiállítótermében önálló tárlata nyílt.
1919 telén – már ismert művészként – külföldre emigrált, és soha nem tért vissza Magyarországra. Élt Bécsben, Berlinben, Párizsban, majd New Yorkban, a harmincas években pedig visszaköltözött a francia fővárosba.
A kiállítás időrendben halad: Tihanyi gyerekkorának megidézésétől életének fontos állomásain át egészen a korai haláláig. A tárlat az egykori Balaton kávéház belső terének megidézésével fogadja a látogatókat. A festő édesapja, Tihanyi József ugyanis még főpincérként felfigyelt a Rákóczi úti házra, kibérelte a földszintet azzal az ambícióval, hogy ott a legendás pesti New York kávéházat lepipáló helyet nyit. Ha ez nem is sikerült, a Balaton kávéház művészek, újságírók, politikusok – többek között Eötvös Károly, Kossuth Ferenc (Kossuth Lajos fia), Wekerle Sándor, Károlyi Mihály, Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc – találkozóhelye lett, alighanem inspirálva az öt testvér közül a legidősebbet, Lajost.
Kezdetben a fauvizmus hatott rá, ezt a francia irányzatot (ami Henri Matisse-ból és a köré csoportosult festőkből állt) leginkább az intenzív, egymással kevéssé keveredő színek jellemezték. A következő komolyabb hatást a naturalizmust és a plein airt Magyarországon meghonosító nagybányaiak gyakorolták. Tihanyi később nemcsak Berlint, hanem az expresszionizmust is hátrahagyta, Párizsban már inkább a kubizmus ragadta magával. A következő művészi fordulat az 1930-as évek legelején köszöntött be, amikor is egyre inkább az absztrakt festészet felé fordult.
Munkásságának legjelentősebb vonulata az ismert személyiségekről festett portrésorozata. A magyar hírességek (Kassák Lajos, Fülep Lajos, Ady Endre, Babits Mihály, Tersánszky Józsi Jenő, Kosztolányi Dezső, Pátzay Pál, Bölöni György) mellett megörökítette a nemzetközi művészeti élet jeles tagjait (Ivan Goll, Diego Rivera, Tristan Tzara, Marinetti, Brassaï) is. Pszichoanalitikus mélységű portréi nem csupán külső hasonlóságra törekedtek, hanem az ábrázolt személy jellemének és belső világának megragadására is. Sőt, portréiba kicsit önmagát, belső vívódását, szorongását is belelátta – ettől teljesen egyértelműen felismerhető egy Tihanyi-portré.
Tihanyi szigorú listát vezetett műveiről, le is fotózta őket. Ritkán adott el képet, és amikor az egyik lakásból, városból, országból a másikba költözött, mindent szépen összecsomagolt és vitt magával. Amikor meghalt, akkurátusan minden egybe volt gyűjtve. Szinte a teljes Tihanyi-életmű.
Így látták ők a festőművészt
Kassák Lajos író: „Mintha ólomfalak között élt volna, nem hallott semmit a világ zajából. Csakúgy nem érzékelte a madarak énekét, mint az emberek kétértelmű fecsegését vagy az ágyúk rémületet keltő dörejeit. Szegényebb és tragikusabb figura volt nálunknál, de ugyanakkor gazdagabb és boldogabb.”
Bölöni György író-újságíró: „Fenomén: ez volt Tihanyi Lajos festő, míg itt nyugtalankodott és zsörtölődött közöttünk.”
Tersánszky Józsi Jenő író: „Az életnek akkora szeretetével és értésével valóban kevés ember dicsekedhet, mint Tihanyi Lajos, a festő. Képei is valami tömörített életvidámság kifejezői. A furcsának és mégis igaznak összekeveredése, a lényeglátás, az okos, a nyugodt, nem bántóan gunyoros mosolygás az életen… Tényleg csoda volt a lelkisége.”
