A festménytolvaj is ember!

Donna Tartt Amerikában Pulitzer-díjat kapoAki nem ijed meg a vastag, azaz jó hosszú terjedelmű könyvektől, az élvezni fogja tt műve, Az aranypinty leginkább csak karcolja a mélységet, nem késztet minket katarzisra, de ugyanakkor a „letehetetlen” kategóriába sorolható. a nálunk most már negyedik kiadásban kapható re­­gényt. 

Főhőse egy 13 éves New York-i kamasz, Theo Decker, akit kinézete miatt barátja csak (Harry) Potternek hív. A cselekmény kiindulópontja egy (a valóságban meg nem történt) robbantás a Metropolitan Museum of Artban, amelyben meghal Theo anyja. A fiú életben marad, végignézi egy idős ember haldoklását, és magával viszi a mú­zeum­ból Carel Fabritius németalföldi festő 1654-ben készült, Arany­­pinty című, felbecsülhetetlen értékű festményét. Ez a kezdet a főhős életét több szempontból is meghatározza: mivel csak édesanyja nevelte, előbb barátja szüleihez, majd az egy éve lelépett apa és új barátnője Las Vegas-i házába kerül, ahol újabb és újabb kalandok, lecsúszások sodorják tovább az életben. A múzeumban pillantja meg Pippát, a vörös hajú lányt, aki egész életét meghatározó – mint később kiderül: plátói – szerelme lesz. 

A legfontosabb, önmagán túlmutató jelentőségű dolog pedig maga az ellopott kép. Az Aranypinty birtoklása, majd hiánya szimbolikusan is (meg néha szó szerint) a túlélés, az értelem, a szépség záloga egy őrült, szétesett és kegyetlen világban. Theo sorsa és személyiségének formálódása lehetne egy XXI. századi Dickens-reinkarnáció, de mégsem lesz az. Lehetne általa a szenvedés dosztojevszkiji mélységű megjelenítése, de a híres író említésén kívül nemigen lehet ezt érezni. Amikor a Pippa iránti elementáris vágyat ecseteli a szerző a fiúban, eszünkbe juthat Emily Brontë zseniális Üvöltő szelek opusza, de aztán el is felejthetjük. A krimiszál kibontakozásakor a szintén megemlített Tetovált lány (Stieg Larsson) hangulatát várjuk, de hiába. 

Sok tehát a „majdnem” élmény, de akkor mi teszi mégis olyan lebilincselővé a könyvet, hogy hiába a bő 800 oldal, nem tudjuk letenni? Van, amit az írónő nagyon tud: a régi, iskolai fogalmazásórán ezt úgy hívtuk, hogy leírás és jellemábrázolás. Egyik kritikusa az „aprólékos részletek királynőjének” nevezi, és talán tényleg ez bilincseli le az egyszeri olvasót. Néhol túlburjánzó, rokokós költői leírások, néhol sebészi precizitású helyzetrajzok mutatják be a helyszíneket: New Yorkot és a többit, illetve a tárgyakat (különösen a Theo foglalkozásával összefüggő régiségeket). Még ennél is színesebb a mellékszereplők bemutatása. Akár Borisra, a zűrös életű barátra, akár Hobie-ra, restaurátor pártfogójára vagy Kitseyra, a menyasszonyra gondolunk – mindegyiküket olyan plasztikusan mutatja be, hogy egykönnyen magunk elé tudjuk képzelni. 

Egy kicsit arra emlékeztet Donna Tartt írói módszere, mint amit a szélhámos Theo művelt pénzszerzés gyanánt: a Hobie által felújított bútorokat nem másolatként, hanem eredeti, értékes műkincsként sózza a hiszékeny vásárlókra. Az írónő szuggesztív stílusával velünk is ezt teszi, és mi örömmel bedőlünk neki.