Börtönként élte meg a szépségét

Szabadság és botrány, erotika és sérülékenység egyszerre tapadt a nevéhez. Brigitte Bardot nem egyszerűen filmsztár volt, hanem korszakjelenség: egy nő, aki a maga ösztönös természetességével írta át a női szerepekről való gondolkodást a háború utáni Európában. A kamera előtt nem játszotta a végzet asszonyát – ő maga volt az, minden manír nélkül. „Nem akartam példát mutatni senkinek. Csak élni akartam” – mondta később, amikor már legendaként kérdezték. 

A párizsi, jómódú, konzervatív, katolikus családból induló kislányt ötéves korától járatták zene- és táncórákra, anyja a jövendő kecses balerinát látta benne – ám Brigitte a táncterem fegyelme helyett a szabadságot választotta. Kamaszként az Elle címlapján tűnt fel, innen vezetett az út Roger Vadimhez és a filmtörténetbe. A szülők heves ellenzése dacára 1952-ben összeházasodtak, és a rendező sztárt faragott feleségéből. 

Vadim rendezésében született meg 1956-ban az És Isten meg­teremté a nőt című film, amely nemcsak Bardot karrierjét robbantotta be, hanem Saint-Tropez-t is felhelyezte a világtérképre. A kezdő jelenetben a hason fekvő, anyaszült meztelen színésznő maga volt a csábítás, az asztalon mezítláb lejtett tánca sokak szerint a filmtörténet egyik legerotikusabb jelenete. Pimasz pucérkodása alaposan feldühítette a francia erkölcs szigorú őrzőit, a lesújtó kritikák nyomán a film otthon megbukott, az amerikai közönség azonban özönlött a mozikba. A Life magazin így írt róla: „A Szabadság-szobor 1886-os megérkezése óta francia lány ennyire még nem villanyozta fel az amerikaiakat.” BB később így emlékezett vissza: „Nem voltam tudatában annak, hogy provokálok. Egyszerűen olyan voltam, amilyen.” Férjével kilenc közös filmet forgattak, együttélésük öt évig tartott.

Hazájában sokáig támadták, ám a sikerek végül őt igazolták. Bardot lett a modern francia nő arca, olyannyira, hogy 1970-ben elsőként az ő vonásai alapján mintázták meg a Franciaországot szimbolizáló, minden közintézményben elhelyezett Marianne mellszobrát. 

Filmes pályája alig több mint két évtizedet ölelt fel, mégis közel ötven alkotás fűződik a nevéhez. Saját bevallása szerint 1960-ban az Igazság volt a legkedvesebb munkája, az 1961-es Magánélet (Mar­cello Mastroiannival) önéletrajzi ihletésű vallomás a hírnév csapdájáról, majd 1963-ban Jean-Luc Godard A megvetés című alkotásában megmutatta drámai erejét is. A Viva Maria (Jeanne Moreau oldalán) 1965-ben újabb arcát villantotta fel: játékos, ironikus, mégis végzetes nőt alakított. 

Énekesnőként öt nagylemezt és tucatnyi kislemezt adott ki; füstös, beszédszerű előadásmódja különös ellenpontja volt filmszerepeinek. Leghíresebb a Franciaországban igen népszerű Serge Gainsbourg társaságában készített Bonnie és Clyde 1968-ból; ma is a hatvanas évek ikonikus hangulatait idézi. 
Magánélete legalább annyira a címlapokon szerepelt, mint filmjei. Férjei sorában Vadimot a színész Jacques Charrier követte, akitől 1960-ban fia született. Később három évre Günter Sachs német milliomos playboy hitvese lett, 1992 óta Bernard d'Ormale politikus felesége volt. „A szerelem számomra mindig végzetes volt: vagy mindent vitt, vagy mindent elvett” – fogalmazta meg egyszer keserű pontossággal. 

Utolsó filmjét, a Don Juant 1973-ban forgatta. Aztán negyvenéves kora előtt, a csúcson fordított hátat a filmnek. Nem kiábrándultságból, hanem mert megtalálta azt az ügyet, amely életének új értelmet adott: az állatvédelmet. Szavai szerint gyermekkora óta az állatok szeretete mentette meg az élete mélypontjain, és állatvédőként ezt az odaadást akarta viszonozni. 

1986-ban, a Brigitte Bardot Alapítvány létrehozásával aztán igazi harcos aktivistává vált, nem ismert kompromisszumot: „Az emberek gyakran csalódtak bennem. Az állatok soha.” Ezreket mozgósított a bikaviadalok ellen, eutanáziától mentett meg elefántokat, tiltakozott az amerikai medve- és a japán bálnavadászat, az állatkísérletek, a kegyetlen vágóhídi módszerek, a franciaországi rókák kilövése ellen. Jelentős előrelépésként értékelte a vadon élő állatok cirkuszi szerepeltetését tiltó 2021-es francia állatjogi törvényt. 

Filmes visszavonulása után, civilként is megosztó maradt, csípős nyelvvel bírált politikusokat és pályatársakat egyaránt. Például 2018-ban egy nyilatkozatában a mai színésznőket csúnyának, rosszul öltözöttnek tartotta, hiányzik belőlük az elegancia, nem ébresztenek álmokat. Támogatta az eutanázia legalizálását és az öngyilkossághoz való jog elismerését. 

Nyers, olykor sértő kijelentései, politikai állásfoglalásai miatt nemegyszer került bíróság elé. Rasszista nyilatkozatai miatt vádolták fajgyűlölettel és idegenellenességgel, többször is elítélték. De Bardot nem finomította a véleményét az elfogadás kedvéért: „Nem tudok és nem is akarok más lenni, mint aki vagyok.” 

Haláláig Saint-Tropez-ben (ahol szobra is áll), La Madrague birtokán élt, távol a reflektoroktól, állatokkal körülvéve. Memoárja magyar nyelven 2018-ban jelent meg A küzdelem könnyei címmel. Ahogy fiatal korában tette, úgy idősen is vállalta önmagát, sosem plasztikáztatott, mondván: „Miért teszel úgy, mintha fiatal lennél, ha nem vagy az?” 

Lapzártánk után, január 7-én tartották gyászszertartását a saint-tropez-i Notre-Dame de l’Assomption templomban. A Citadella lábánál található temető, ahol végső nyugalomba helyezték, a Földközi-tengerre néz. Olyan hírességek mellett nyugszik, mint első férje, Vadim, aki „azzá tett, ami vagyok”. A helyi lap És Isten magához szólítá a nőt címmel búcsúzott tőle…