Festőművészek a vendégasztalnál
A salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum egyik legértékesebb anyagából, a Mihályfi-gyűjteményből látható válogatás március 1-jéig a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. A tárlat nem csupán rangos festményeket és grafikákat mutat be, hanem izgalmas nézőpontból közelít: a vendéglátás és kereskedelem tematikáján keresztül kínál betekintést a XX. századi magyar képzőművészet világába.
Kép: Mihályfi Ernő publicisztikai és politikai pályája mellett mindvégig megmaradt a művészet elkötelezett értőjének és műgyűjtőjének, Fotó: Németh András Péter, Forrás: Szabad Föld
A mintegy 800 darabot számláló gyűjtemény 1980-ban került a salgótarjáni múzeumba. Mihályfi Ernő özvegye, a Kossuth-díjas reklámgrafikus, Filo férje halála után a Nógrád Megyei Tanácsnak ajánlotta fel megvásárlásra a kollekció egy részét, amely aztán a Dornyay Béla Múzeumhoz került. 2006-tól állandó kiállítás jött létre a képtárban, 2014-ben reprezentatív katalógus is készült az anyagról, ma pedig időszaki tárlatok formájában mutatják be a gyűjtemény egy-egy tematikus válogatását. A mostani budapesti kiállítás is ilyen fókuszált bemutatás: a művek a vendéglátás és kereskedelem világához kapcsolódva kerültek új összefüggésbe – a művészet a vendégasztalra kerül.
A látogató számára a kávéházi jelenetek, enteriőrök, városi utcaképek, polgári miliők egy letűnt korszak társadalmi és életmódbeli hangulatát idézik meg. A kiállítás finoman rámutat arra, hogy a kávéházak, vendéglők, találkozóhelyek a XX. század első felében a szellemi élet fontos terepei voltak, ahol művészek, írók, kritikusok találkoztak és vitáztak.
De ki is volt a névadó műgyűjtő? Mihályfi Ernő 1898-ban született a Nógrád megyei Béren. A budapesti műegyetemen, majd a bölcsészkaron tanult, 1923-ban Szegeden doktorált. Már egyetemistaként újságírással foglalkozott, 1920-tól az Est munkatársa lett. Rövid amerikai kitérő után hazatérve az Est és a Magyarország hasábjain írt, utóbbiban képzőművészeti kritikákat közölt, több fiatal tehetséges művészt elsőként mutatva be a közönségnek. A Magyar Nemzetben (amelynek egy ideig főszerkesztője) szerényen csak „m” betűvel szignálta írásait. Publicisztikai és politikai pályája mellett – országgyűlési képviselőként, miniszteri tisztségek viselőjeként – mindvégig megmaradt a művészet elkötelezett értőjének.
A két világháború közötti avantgárd és expresszionista irányzatok követőinek munkáit kivételes érzékkel válogatta össze. A tízes-húszas években a konstruktív-expresszionista irányt követő képzőművészek közül Bortnyik Sándor, Nemes Lampérth József, Kmetty János, Mattis Teutsch János, Tihanyi Lajos műveit gyűjtötte, a legközelebb hozzá Uitz Béla művészete állt. Ide sorolható még a Nyolcaktól az expresszionizmusig tartó utat megtevő Kernstok Károly, akinek munkássága indította el művészi pályáján azt a Derkovits Gyulát, akit Mihályfi Ernő a barátjának vallott, s akinek életművéből a gyűjtemény rendkívül szép anyagot őriz.
A Dornyay Béla Múzeum ajánlójában kiemeli „a korai alkotások közül Mednyánszky László csavargókat, illetve ülő katonát ábrázoló érzékeny vázlatait, Rippl-Rónai József dekoratív grafikáit, kukoricás stílusú festményét, Gulácsy Lajos festményeit és ritkaságszámba menő olaszországi utcaképeit, jeleneteit, illetve Mattis Teutsch János szuggesztív, ragyogó színvilágú tájképeit. Eme alkotások mellett rendkívül értékesnek tartjuk Dési Huber István, Galimberti Sándor, Kmetty János, Czóbel Béla, Fülöp Jenő, Nagy István festményeit, melyek bátran sorolhatók a két világháború közti hazai képzőművészet élvonalába”.
Mihályfi írásait halála után kötetekben is megjelentették: az Emlékirat helyett 1975-ben, a Művészek, barátaim 1977-ben látott napvilágot. Kritikái és kiállításismertetései ma is érzékletes képet adnak a két világháború közötti magyar művészeti életről. Gyűjteménye ennek a látásmódnak a lenyomata: nem pusztán esztétikai válogatás, hanem személyes kapcsolatokkal, szellemi rokonsággal átszőtt kollekció.
Reggeli a Róma-villa verandáján
A neves festőművész Rippl-Rónai József (1861–1927) a századforduló idején úgy döntött, hogy 13 év után a festészet fővárosának tartott Párizsból visszatér Magyarországra. A budapesti művészeti élet kezdetben nem fogadta el a szokatlan, élénk színekben gazdag kompozícióit. A kezdeti lehangoló sikertelenséget követően csupán a negyedik fővárosi tárlata hozta meg számára a hazai elismerést és a biztos egzisztenciát. Az elkövetkező években Rippl-Rónai felszabadult alkotókedvvel festett újabb és újabb különleges hatású alkotásokat. Művészetének ezt a periódusát a kukoricaszemek formájára emlékeztető festékfoltokról kukoricás korszaknak nevezte el. Olajfestményein a korábbi évek színhasználatához képest „megvadult” színek jelentek meg. Barna vagy angolvörös kontúrozással festette meg az ábrázolt formák körvonalait, majd a felületeket pöttyözéssel töltötte ki, így vibráló, élénk hatást keltve a pigmentszemcsék szabálytalan játékával. Festményeinek fő témája a szülővárosában, Kaposvárott letelepedett festőművész mindennapjaiból. Képeinek állandó modellje francia felesége, Lazarine és nevelt leányuk, Paris Anella. A Reggelizőasztal című festmény a művész kukoricás korszakának egyik legszebb alkotása. Lakhelyük, a Róma-villa verandáján fehér asztalterítőn a reggeli étkezés porcelánkellékei sorakoznak. Az élénkvörös árnyalatú kerti székek erőteljes színpárt képeznek a sárgára festett faverandával. A háttérben a villát körülvevő természet ábrázolásával kinyílik a tér a park fái felé.
