Ládába zárt üzenetek

A kelengyeláda a legreprezentatívabb népi bútordarab, ami sok menyasszonyt kísért évszázadokon keresztül a házasságba. Nemcsak az emberi élet legjelentősebb fordulópontjának, a lakodalmi rítusnak főszereplője, hanem egyben tanúja is a női sors alakulásának; segítette őt az életútjához tartozó szerepeihez és feladataihoz való felnövésben. A fennmaradt szimbolikus jelentőségű tárgyak és tartalmuk hosszú korszak lenyomatát őrzik, mesélnek elődeink szokásrendszeréről és hiedelemvilágáról, közösséghez tartozásról, egyéni kifejezésmódról. A magyar hozományt őrző ládák – amik színükben, díszítettségükben koronként, tájegységenként néprajzi csoportonként változatosságot mutatnak – gazdag örökségünk, egyben bővizű alkotói forrásként szolgálnak, ami érdemesnek bizonyult arra, hogy leporolják és átmentsék az utókornak. 

Az egyedi tárlat előzménye a bútorfestők első országos kiállítása, amelyet 2024-ben rendeztek meg. Az esemény rávilágított arra, hogy sokan akadnak olyan mesterek, népi iparművészek, tanoncok, akik a több száz éve őrzött, kiforrott mintakincsünket használják otthon tárgyaik díszítésére. Ugyanakkor a XIX. századtól, amikor az iparosodás kiszorította a kézi munkával előállított, egyedi festett bútorokat, a mesterségi tudás többnyire feledésbe merült. Forráshű felelevenítése, mikéntjének mederbe terelése, hiteles áthagyományozása összefogásra sarkallta a kortárs alkotókat. 

A ládakészítést alapos gyűjtőmunka előzte meg, amely során felkutatták a kelengyeládák használatának 1750–1900 közötti legnépszerűbb időszakában készült, követésre méltónak talált, forrásként használt darab múltját, tanulmányozták a motívumait, festését, díszítési technikáját, továbbá más lelőhelyek hasonló tárgyait is. Néprajzosok, muzeológusok, restaurátorok segítették őket, hogy valóban a régmúlt világ képi nyelvén beszélve élesszék újjá a megörökölt magyar hozományt. Ezt a felelevenített népi kincset tárja a látogató elé a kiállítás. 

A tárlat a Jánossy Képtár négy termében a Kárpát-medence nagy néprajzi tájegységein vezeti végig a szemlélődőt két koncepció szerint. Láthatjuk – Erdélytől a Felföldön és Kelet-Alföldön át a Dunántúlig, Komáromig, Dunamentéig, Nyugat-Alföldig haladva – egy-egy jelentősebb bútorfestő központ, céhek mestereinek és festő asztalosoknak újraálmodott ládáját. Általa a forrásként szolgáló darabok múltja is megelevenedik előttünk a hozzájuk fűzött alkotói gondolatok, munkafolyamat-leírások mellett. 
Szemgyönyörködtető népi bútordarabok között sétálva betekintést kapunk a XVIII–XIX. századi női életút szerepeibe, születéstől a halálig. Megcsodálhatunk felnyitott ládát is, amibe többnyire a tulajdonos lány, illetve a bútoralkotó nevét, a készítés helyét és dátumát is felpingálták. Az átlagos (100×50 centiméteres) méretű mellett a kisebb (például a Felvidéken, Komáromban jellemző) mellék- vagy jegyesládák is helyet kaptak a tárlaton, amelyek használata a család kulturális gyökereitől, anyagi helyzetétől függött. A hozomány a család munkáját, minőségüket szimbolizálta, amit Palócföldön például díszes menettel, szekérrel vittek át a férjes házba – történetiségéről, a tájegységi hagyományokról, rítusokról is sok érdekességet megtudhatunk. 

Látunk rekonstrukciót többek között Nyikómentéről, Torockóról, Horpácsról, Galgamentéről, Hartáról, Szentgálról, az egyedileg megalkotott mellett asztalos- és díszítőmunkára szétváló közös együttműködés eredményét. A legtöbb ládakészítő népi kézműves, bútorfestő, de akad köztük népművészet iránt elkötelezett pedagógus, szenvedélyes hobbibútorfestő és nyugalmazott restaurátor is. Munkájuk mellé írt személyes üzenetben vallanak a mesterség tiszteletéről, tovább éltetésének fontosságáról, a múlt üzenetét hordozó ládák értékéről, amik a mai korban megannyi örömöt, melegséget vihetnek az otthonokba. 
A tárlat utolsó tematikai egysége éppen azt hivatott bemutatni, hogy a „hozományunk” hogyan képes újjáéledni a modern térben. Nemcsak díszítőelemként szolgálhat, kapaszkodót adhat elődeink életéhez ez a formatervezett tárgy, amiben ötvöződik a figyelmesség, szépség, s aprólékos kidolgozottságában ott lakozik az alkotó lelke. Továbbá az a tudat, hogy a kelengyeláda kulturális kincsünk, közös örökségünk: a miénk.