Rejtély a kameralencse előtt

A fényképezés a mulandó pillanat művészete, amely az örökkévalóságnak szól. Keleti Éva ennek a rendkívüli hivatásnak szentelte életét, a másik ember iránti szeretettel, alázattal, olthatatlan kíváncsisággal. A magyar fotográfia nagyasszonya már a hatvanas években iskolát teremtett a színházi fényképezésben. Ikonikus színészportréi és kulisszák mögött készült felvételei generációk kulturális emlékezetének részévé váltak. Állhatatossága és konok igazságérzete tette naggyá őt: a közönség rajongásával körbevett művészek letették a fegyvert, és lemondva az önálcázásról, igazi valójukat mutatták meg előtte. Képes volt meglátni és kamerája lencséjén keresztül láttatni azt az őszinte és tiszta szépséget, amely csak az emberi lélek legmélyéből tud fakadni. 

Hetvenöt év munkásságából láthatunk viszont – még Keleti Éva saját maga válogatta – fotókat a gödöllői tárlaton. Nőkről, akik a több évtized alatt kamerája elé kerültek: kislányok, nagylányok, asszonyok, öregasszonyok, szexistennők, feleségek, barátnők, dolgozó nők, színésznők. Fényképezőgépével megkísérelte megörökíteni az egyszer a finomság és érzékenység, máskor a sárkány tüzes erejében tündöklő nem sokszínű arcának titkokkal teli mivoltát. Megmutatni, hogy megannyi érték, utánozhatatlan rezdülés, szeretet, odaadás és báj lakozik bennünk, nőkben. S éppen ez tesz minket oly megfejthetetlenné, különlegessé, teljessé. 

Láthatjuk az elsők között, 1952-ben készült fotói egyikét, amelyen a testnevelési gimnáziumban a kortársai érdeklődve figyelik Kertész Alice-t, később olimpiai bajnok tornászt gyakorolni. Ebben az időben Keleti Éva még csak kereste fotózási témavilágát. A kép megszületése után azonban már tudta, hogy a mozgás és annak művészete érdekli. Gyermekként balerina akart lenni. Nem sikerült az álmát beteljesítenie, de a tánc iránti szenvedélye nem múlt el. Ez a szeretet segítette, hogy megtanulja jól fotózni ezt az egyedi világot. 

A tárlatot a mindenkori nő eltérő arcai, szerepei, életkorai, érzései szervezik különféle tematikai egységekbe. A kiváló fotóriporter művésznők különleges pillanatait kapta lencsevégre. Olyan színésznagyságokat fotózott, mint Törőcsik Mari, Pécsi Ildikó, Tordai Teri. Többekhez szoros barátság fűzte. Ruttkai Évát, akinek a fényképe szintén helyet kapott a tárlaton, gyönyörűnek írja le és mutatja meg. Keleti titka saját bevallása szerint az volt, hogy a színésznő lelkét fotózta. Néhányaknak azonban, például Psota Irénnek, aki a színpadon túl is játszott, az igazi énjét nehezebben tudta képen megjeleníteni. Míg a Törőcsik Franciskáról készült fotót a pillanat művének írja le: a nemes, törékeny, elegáns, gyönyörű nő megigazította a haját, és ezredmásodperc alatt megszületett a tökéletes felvétel róla.

A hatvanas éveiben – korábbi elhatározásának megfelelően – abbahagyta a fotózást. Az azt követő évtizedekben is termékeny maradt: fotóügynökséget alapított, könyveket szerkesztett, sokat tett a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum életben tartásáért. Majd 2019-ben, 88 évesen, csaknem harmincévnyi szünet után újra fényképezőgépet ragadott. Felkereste a régi modelljei egy részét, és korunk ifjú színészgenerációját is kamerája elé állította. A kiállítás külön egyedisége, hogy megcsodálhatjuk valamennyi régi és új munkáját ugyanarról a személyről egymás mellé helyezve. 

Megannyi érzés tárul elénk a fotókon: láthatunk mosolyt, örömöt, csillogást, a szemekben rejlő szomorúságot, mély fájdalmat is. Megható részlet, hogy a Jobba Gabit ábrázoló fotók (amik pár héttel azelőtt készültek, hogy a színésznő véget vetett volna az életének) talán első alkalommal kerültek nyilvánosságra. 

Keleti fotósként mindig pontosan tudja, mit rejtsen el, s mi az, amit meg kell mutatni kamerájával. Az öregséget, a nőiség legrettegettebb periódusát, amikor az egykori hamvas szépség tovatűnik, szépségében ábrázolja, mert szerinte a Jóisten ilyenkor azzal kárpótol bennünket, hogy nagymamák, dédmamák lehetünk. Ezt az érzést viszont sohasem adnánk semmiért oda.