Kallós Zoltán emlékére

Tizennyolc éve, hogy válaszúti szerény otthonában interjút készítettem vele, az erdélyi magyar népzene- és néprajzkutatás élő legendájával. Örök emlék számomra az a beszélgetés, melyben sok mindenről szó esett, hisz Zoli bácsi nemcsak kutatómunkája évtizedeit idézte fel, hanem tele volt tervekkel. Ezek zömmel meg is valósultak, mert Kallós Zoltán életének utolsó tíz évében is olyan energiával dolgozott, amire csak kevesen képesek. 

A válaszúti múzeumot – amely hajdan szülei háza volt, s a forradalom után perben sikerült visszakapnia – az Illyés Alapítvány támogatásának köszönhetően rendbe hozta segítőivel. S amit életében felkutatott, összegyűjtött, látható a házban, érdemes elmenni oda. 

„Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk” – vallotta. Ugyanakkor mindig mások megértésére törekedett. Gyermekkorában a magyar mellett falujában románul és cigányul is kitűnően megtanult. Megismert sok dalt és táncot, gyönyörűbbnél gyönyörűbbeket. Kolozsváron szerzett tanítói oklevelet a háború után, 1946-ban, majd ugyanott elvégezte a Gheorghe Dima Zeneakadémiát. Tanított a kalotaszegi Magyarvistán, később a moldvai Lészpeden, 1956 után politikai nézetei miatt bebörtönözték, utána éveken át Gyimesben egy faipari vállalatnál dolgozott. Bar­tók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László követőjeként ekkor is folytatta a lényegében már a középiskolában megkezdett népzenei és néprajzi gyűjtést, 1969-ben pedig szabad művészi pályára lépett. Rendszeres havi jövedelem nélkül élt inkább – és néha nagyon nehezen –, hogy minden erejét a gyűjtésre fordíthassa. 

Bejárta a Mezőséget, Kalotaszeget, Gyimest, Moldvát, „ahol néha negyven kilométert mentünk szekéren, aztán húsz kilométert gyalog, mert busz még nem volt” – emlékezett, mikor beszélgettünk. De eljutottak Jagamas Jánossal (kutatótársával) Bákóra, Lábnyikra, Klézsére, Magyar­faluba, Szabófalvára, Pusztinára, Szerbekre, Nádasfalvára, Gajdárra és még sok helyre – „vitt bennünket a kutatói szenvedély”. Hihetetlen szorgalmánál, munkabírásánál meg a rendkívüli memóriájánál, rendsze­rező­képességénél csak emberszeretete és szerénysége volt nagyobb. 

Munkássága mintegy 75 éve alatt több mint 15 ezer dallamot jegyzett le, a legszebbeket 26 kazettán és számos CD-n adta közre. Nagy szerepe volt a táncházmozgalom elindításában. 2014-ben megjelent Balladás könyve 550 erdélyi népballada szövegét és kottáját közli. A zene és a táncok mellett gyűjtötte a népviseleteket, régi bútorokat, használati tárgyakat, eszközöket, válaszúti múzeumának gyűjteménye több mint hatezer darabból áll, s évente látogatók ezrei keresik fel. 

A Ritka magyar címmel születésének századik évfordulójára megrendezett gálaest – a ritka magyar a Mezőség nyugati felében általánosan ismert legényes férfitánc, amely a közép-erdélyi falvakban is népszerű – azt a Kallós Zoltánt állítja elénk, akinek Erdély legszebb dallamai a szívében éltek, gyönyörűen énekelte őket. S nála jobban nem ismerte senki a táncokat sem, legkedvesebb dalai mellett a Martin Györggyel közösen gyűjtött táncokból – ő sajnos 1983-ban, 51 évesen meghalt – állította össze Kelemen László zenei szerkesztő és Mihályi Gábor rendező – a koreográfiákat Tőkés Zsolt készítette – a budapesti ünnepi este műsorát. Örökségét kivételes művészek idézték meg: fellépett a Muzsikás együttes, a gyimesi összeállítással érkezett Egyszólam, Sebestyén Márta, Enyedi Ágnes, Papp István Gázsa és Székely Levente, az Üsztürü és a Kedves zenekar, Csoóri Sándor és Fiai, valamint az Udvarhely Néptánc­műhely és a Magyar Állami Népi Együttes művészei. 
A budapestit négy nappal később a Kolozsvári Magyar Operában megtartott gálaest követte, szintén Kelemen László szerkesztésében. Ezzel határon innen és Erdélyben is megkezdődtek a Kallós Zoltán-emlékév eseményei, melynek során kiállítások, filmek, könyvek, koncertek, fesztiválok és más programok idézik fel életét, szellemi-erkölcsi örökségét. A hagyomány ember által adható tovább – ebben hitt –, s az érték értéket tud teremteni. Rá emlékezve kicsit talán közelebb kerülhetünk egymáshoz mi, emberek, magyarok és nem magyarok.