Nem hagyhatunk fehér foltokat

Szerfelett őszinte, és minden oldala egy-egy emlékezetpolitikai felkiáltójel. Ez lehetne Margittai Gábor legújabb kötetének, a Fantomfájdalomnak (MCC Press) a rövid sommázata. E könyv persze nem ostor, hanem egy nagy, megoldásokat is kínáló figyelmeztetés: tudatos emlékezetpolitika és tiszta nemzetpolitikai látásmód nélkül nincs valódi magyar jövő a Kárpát-medencében. Csak nihil, amiben a történelmi tudat megszűnik létezni. 

A Van-e szabadulás nemzeti trau­máink fogságából? alcímű kötetnek valójában minden oldala mélyen elgondolkodtató. Nem csoda, hiszen szerzője, az MCC Magyar Összetartozás Intézete igazgatója párjával, Major Anitával együtt már emberöltőnyi ideje kutatja a nemzeti emlékezet különböző dimenzióit és az azokat romboló tényezőket. A Külső magyarok, a Mi a madzsar?, a Trianoni menyecske, a Tiltott kastély és még több más kötet szerzője íróként, újságíróként, szerkesztőként, dokumentumfilmesként, sokáig a Magyar Nemzet Lugas mellékletének vezetőjeként milliónyi kilométert utazott be már azért, hogy feltárjon fehér foltokat a magyar történelemből, valamint, hogy erős kritikai szemléletével felrázzon, láttasson és emlékeztessen. 

Margittai Nietzschét, Huizingát és megannyi nagyságot hív segítségül, hogy megerősítsen bennünket: igenis minden magyarnak felelőssége van abban, hogy ne legyen totális társadalmi amnézia, annak ellenére, hogy néha úgy tűnik, a saját múltunk rabjai vagyunk. Fontos megállapítást is közöl művében, miszerint a legtöbb „győztes” nyugati országban már nem akarnak „rágódni” a múltjukon, sőt el akarják felejteni azt, mint ahogy a brit történész, Peter Burke is írja: mert megengedhetik maguknak. Mi ebbe a jövőt veszélyeztető gyengeségspirálba nem keveredhetünk bele, erre egyfajta „védőoltást” nyújt e kötet. 

Trianon és a szocializmus szörnyű emlékezetpolitikai és társadalmi hatásainak tárgyalása természetesen nem maradhat ki a könyvből, de a szerző jótékonyan hagy minket gondolkodni. A magyar szórvány helyzetének feltárását a kutató hosszú ideje a zászlajára tűzte, s nem csak az erdélyit. Margittai, érezvén a téma égető súlyát, kitágítja a fogalmat. Meglátása szerint ide sorolandók az örökségükért még ma is harcoló erdélyi főnemesek ugyanúgy, mint az afrikai magyarabok és a meghallgatásra soha nem találó tanúnemzedékek tagjai, a nagy háború fogolyveteránjai is, akiket ki kell emelni a homályzónából. Tükröt tart azok elé, akik Erdélyben csak a Székelyföldet látják, ami egy hosszú ideje tartó hibasorozat része. Mert a magyar közgondolkodásba igenis be kell emelni a többi, magyarok által ma már ritkábban lakott Kárpát-medencei ré­giót,­ amely a Magyar Királysághoz és ezzel együtt a magyar emlékezetkultúrához tartozik. Úgy a szászok által felhagyott falvakat, mint a honi, kényelmes utazók által kikerült Vajdahunyadot, Aradot, vagy épp Erdély igazi történelmi fővárosát, Gyulafehérvárt. S ugyanez hasonlóképp igaz a Felvidék, Kárpátalja, a Délvidék és a nyugati végek esetében is. 

S hogy miért olyan fontos mindez? Mert nem hagyhatunk fehér foltokat a magyar emlékezetkultúrában. Másrészt pedig, Margittai Gábor szavait idézve, a szórványlétben egy nemzet saját megmaradás- és identitáskérdéseire is stratégiai válaszokat kaphat. Ennek magunkévá tételéhez is erős fogódzót nyújt ez a kötet a benne közölt mélyreható elemzéseivel és nagyszerű riportjaival.