Amikor hegedülök, nem fáj semmi

Akik járnak táncházakba vagy népzenei koncertekre hallják és tudják, érzik mi az a dűvés vagy duvolás, amiről a zenekara kapta a nevét. Mégis kifejtené, hogy valójában mit jelent a dűvő? 

– A dűvő egy vonásnem, amit a brácsás meg a bőgős használ. Hangutánzó szó, azt festi le, ahogyan a vonóval húzzák a húrokon az akkordot. Valójában ebből adódik az a folyamatos hangzás, amit hallunk a zene közben, a vonó nem emelkedik el a hangszer húrjáról, hanem oda-vissza húzással hozza létre a ritmust. A dűvés vagy duvolás közben a brácsás (kontrás) és a bőgős tökéletesen együttműködik, így játszanak a prímás dallama alá. Innen jött az elnevezés. 

Önök ezt a dűvést, illetve a népzenét tanítják is a jövő generációinak. Azon kívül, hogy tanít a salgótarjáni Váczi Gyula Alapfokú Művészeti Általános Iskolában, számos kurzust tartanak idehaza és külföldön is. A zenekar által létrehozott nyári tábor pedig már legendássá vált. Sokan voltak idén is? 

– Nagyon sikeres volt. A Dűvő táborban mindig annyi zenész összejön, hogy hihetetlen. Hegedűsöm volt tizenhét, Zsoltinak (a zenekar másik tagjának, Nagy Zsoltnak – a szerk.) volt húsz brácsás tanítványa, részt vett a táborban hat bőgős, aztán kezdő hegedűsök is négyen-öten, énekesek is hatan. Nagyon szép anyagokat tanultunk, például Marossárpatakról, Magyarbődről. 

Ezek szerint van utánpótlás? Ma is népszerű a népi kultúra, a magyar népzene és néptánc a fiatalok körében? 

– A zenekar idén lett negyvenhét éves. Ez idő alatt sokat változott a világ, a gyerekeket ma már annyi minden leköti, hogy nehezebb lett toborozni őket a népzene megismertetésére, megtanítására. Legalábbis ezt látom mifelénk. A Dűvő táborok sikerén viszont az látszik, hogy sokan még töretlenül hisznek ebben és szeretik a muzsikát. Az is igaz azonban, hogy régen egy falusi lakodalomban még rendesen táncoltak, néptáncot, csárdást, ez ma már nincs így. A helyzet ennek ellenére nem reménytelen. Ezt mutatja az is, hogy az ország minden szegletébe hívnak minket muzsikálni, sőt, ma már újra kezd divat lenni, hogy az esküvők után, a lagziban is autentikus, vonós zene szóljon, ne pedig a „Hosszú, fekete haj…”. Az is javított a népzene megítélésén, hogy az általános iskolában a kötelező testnevelés órákat helyettesíteni lehet néptánc tanítással, így a kisebbek, a fiatalabbak is egyre többet kapnak belőle. 

A legszerencsésebbek mégis azok lehetnek, akiknél apáról fiúra száll a muzsika tudománya és szeretete. Önnek például az édesapja is zenész volt, és a testvére, a fia is ezt a pályát választotta. 

– Édesapám, Hrúz Bertalan valóban Szécsényfelfalu zenésze volt, ezért már az első pillanattól kezdve a népzene vett körül, mindig csapódtam hozzá. Szabó Gáspárnál is tanultam hegedülni, aki a korai Dűvőt alapította. Ekkor viszont a lokális zenét játszottuk, míg az én gyermekeim már a táncházi muzsikán nőttek föl, mert azt hallották tőlem. Az már globálisabb, nem csak kimondottan a falunak a zenéjét tanulták. Én még tényleg az voltam, aki apáról fiúra tanult. 

Úgy tudom, hogy hisz a zene gyógyító erejében is. 

– Biztos vagyok benne. Még be is vittem a hegedűmet magammal a kórházba, amikor szívműtétem volt. Ezzel nemcsak magamnak okoztam örömöt, és segítettem a gyógyulást, hanem azoknak is, akik mellettem feküdtek a kórteremben. Amikor hegedülök, akkor nincs más: megszűnik a külvilág, nem fáj semmi, még az orrom sem folyik, ha náthás vagyok. A muzsikálást egyébként a fekvőbetegek is díjazták, rangsorolták, sőt, gyakran még a nővérkék is beültek egy kicsit hallgatni a hegedűszót. 

Járnak még Erdélybe a nagy öregekhez, az úgynevezett adatközlőkhöz gyűjteni? 

– Természetesen, április közepén voltunk utoljára, Mérában meg Szászcsáváson jártunk. Korábban rengeteg adatközlőtől vettünk fel muzsikát, dalokat. Ma már csak azért mentem ki, hogy az idősebb zenészekkel, akik még élnek, találkozzunk. Magasztos dolog, hogy ezektől az emberektől tanulhattunk. Ha új nótákat már nem is annyira lehet megismerni, finomságokat még mindig el lehet tőlük lesni. Úgy szoktunk viccelődni egymással: „Te kitől tanultál muzsikálni? – Ó, mindenkitől, loptam a zenét!” Százcsáváson még él egy-két nagy öreg, de sajnos többnyire betegen. Az utódok viszont ott is viszik tovább az örökséget. Csányi Sanyinak, a Szászcsá­vási Zenekar prímásának két gyermeke is nagyon jól muzsikál, de hasonló a helyzet a Csángállónál is. Hívják is őket sokfelé. Nemrég tőlünk kérdezték meg San Franciscóban, hogy miként, milyen felállásban tudják őket meghívni. 

Miért utaztak San Franciscóba? 

– Májusban vettünk részt San Franciscóban az éves magyar fesztiválon. Nagy sikerünk volt, úgyhogy a szervezők a jövőben is visszavárnak bennünket. 

Mennyire más a kinti közönség visszajelzése és mennyire érdekli a magyar népzene a külföldieket? 

– San Franciscóba az ott élő magyarok hívtak meg minket, akik hangsúlyozottan nagyon magyarnak gondolják és tartják magukat, és így is reagálnak. Hamarosan azonban ismét indulunk az Egyesült Államokba, Seattle-be, a Titi Táborba. Ide már huszonhetedik alkalommal megyünk néptáncosokat népzenészeket tanítani. Itt már nemcsak amerikai magyarok vannak, hanem jönnek mindenhonnan a tanítványok, Hawaiitól kezdve Kanadán át Salt Lake Cityig. Ebből is látszik, hogy a magyar népzene igen népszerű a külföldiek körében is. Sőt, a Dűvő táborba rendszeresen jár egy Shin nevű, brácsát tanuló japán is. A japánok egyébként a hetvenes évek előtt megjelentek már Erdélyben, és vannak olyan felvételeik, amelyek igazi kuriózumokkal szolgálhatnak, de ezekhez egyelőre sajnos nem tudunk hozzájutni. Ezekben az időkben ugyanis nekünk még diktafonunk sem volt, ők viszont már videókat tudtak készíteni. Nagyon jó lenne látni ezeket a felvételeket, számos újdonsággal szolgálhatnak arról, miként zenéltek az akkori muzsikusok. 

Úgy tűnik nem unatkoznak. Van még idejük új számokon gondolkodni? 

– Ezen mindig dolgozunk. Amikor a táborokra készülünk, jönnek is az ötletek, miből lehetne új számot csinálni. De valóban olyan az életünk mint a mókuskerék. Az Egyesült Államok után megyünk Békéscsabára, az Országos Szólótáncfesztiválra, és ősszel kezdődik az iskola is. Minden hétvégén van valami programunk. Aztán hamarosan eljön a zenekar ötvenedik évfordulója, amire szintén készülni kell. Gondoltunk arra is, hogy kiadunk egy emlékalbumot, mert a sztorikból is kifogyhatatlanok vagyunk.